Köztudott, és mégsem mindenki használja helyesen: a paparazzi többes szám. Ha egyedül van a lesifotós, akkor paparazzo. Vagy ha nő, akkor paparazza. Nade miért nem így használjuk? Te hogy használod?
Történelem
A paparazzo kifejezést Federico Fellini 1960-as filmje vezette be a köztudatba (és a filmvilágba). A Dolce Vita fotósát nevezte így moszkitó szerû idegesítô természete miatt, ami az olasz kifejezés eredeti jelentése volt.
Azóta ez a kifejezés többes számban él tovább, mivel a paparazzók és nem paparazzik, hanem paparazzi általában többen legyeskednek a sztárok és celebek körül.
Nyelvtan
A paprazzi kifejezés többes számú alakja, egyes számban helyesen paparazzo (férfi), vagy paparazza (nő). Olyat tehát nem mondunk (helyesen) az ismerôsnek, hogy “paparazzi lettél”. Legalább ilyen hibás az általam késôbb is következetesen használt paparazzik formula, hiszen az olasz többesszámot még magyarul is többes számba teszi (vagyis duplán többszöröz, lásd még média/médiák).
A köznyelv mégis a paparazzit tekinti alap szóalaknak, így vonult be a köztudatba, és erre áll rá legtöbbünk gondolkodása (gyakran az enyém is). Sajnos sokszor bonyolult egy beszélgetésben azon morfondírozni, hogy a szokatlan olasz ragozású szót hogy is használjuk helyesen. Ráadásul ha megtesszük, a végeredmény egy magyar mondatban mégis ugyanolyan hülyén érdekesen fog hangzani, mintha rosszul használnánk. Sokkal inkább, mikor legalább ilyen hibásan használják sokan a tömeg helyett a súly szót.
Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben talán nem is értenék, ha paparazzi helyett paparazzo vagy egyes esetekben épp paparazza szerepelne, így épp az üzenet közérthetősége csorbulna, vagy még magyarázkodhatunk is azoknak, akik nem ismerik az itt leírt nyelvtani hátteret (mostantól lehet ide linkelni a pontosításért).
Nem csak az olasz kifejezés létezik Angol nyelvterületen egyébként divatos a rövidített pap alak használata, ami mindhárom olasz alak közös része, így innentől könnyen tehető angolul helyesen többesszámba (paps). Csak nálunk értenék viszonylag kevesen.
Sokkal találóbb magyarul a lesifotós kifejezés. Hiszen nem csak szép magyar szó, de pontosan el is mondja, hogy mit csinálnak a paparazzi (ugye, hogy így magyar mondatba illesztve helyes olasz nyelvtannal furcsán hangzik?). Arról nem is beszélve, hogy klasszikus paparazzi munka Magyarországon legfeljebb a világsztárok látogatásai miatt zajlik néha.
Másik gyakori magyar kifejezés, ami persze külföldön is létezik a hiéna. Ami nagyjából ugyanazt, és legalább olyan negatív felhanggal fejezi ki, mint a moszkitókból származó olasz kifejezés.
Praktikus megfontolás
A legfőbb gond viszont talán a keresővel van. Hiszen a paparazzi(k) emlegetése, még inkább keresése során nem biztos, hogy a Google, vagy más kereső a következetesen és helyesen csak paparazzokat, vagy paparazzákat felsoroló írásokat is megtalálná.
Sajnos hasonló a probléma a nem latin betűs nyelvek név átirataival is, de erről majd egy külön írást közlök, ha egyszer aktuális lesz.
Gyakran felvetődő – olykor vitás – kérdés, hogy kit/mit hogyan szabad fotózni. A hétköznapi járókelők ritkán ismerik a vonatkozó törvényeket, sőt még a fotósoknak is gyakran tévesek vagy hiányosak az ismereteik. Pedig a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól. Te ismered a törvényt?
A JogIQ tett közzé nemrég egy elég pontos és részletes leírást a témáról. Így elegendő lenne ezt linkelnem, de azért a lényeget megismétlem, mert nem lehet elégszer olvasni.
“1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvről 80. § A személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés. [...] Képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához – a nyilvános közszereplés kivételével – az érintett személy hozzájárulása szükséges.”
Nem lehet bárKIT fotózni, mert a személyiségi jogokat tiszteletben kell tartanunk. Viszont bárMIT fotózhatunk, mivel a tárgyaknak nincs személyiségi joguk, és azok szerzői jogai sem nehezítik az életünket. Házak és autók esetében az adatvédelmi törvényekre kell figyelnünk, mert a rendszámok is személyes adatnak minősülnek, így ezek sem látszódhatnak a fotókon.
Engedélyezés
A fotózást engedélyezhetik ráutaló magatartással, például ha a képen látszik, hogy a fotóalanynak tudomása van a kép készítéséről, és hagyja magát fotózni. Ugyanakkor a fotózáshoz való hozzájárulás nem jelent automatikusan a kép felhasználásához, közléséhez való hozzájárulást is. Persze akinek nincs titkolni valója, azt általában nem zavarja, hogy ki milyen céllal fotózza, vagy hol jelenik meg a kép. Aki pedig visszaél a képmással, az nem is baj, ha bűnhődik érte.
Mégis, ha biztonságban szeretnénk magunkat érezni fotósként, akkor legbiztosabb megoldás a hozzájárulást írásban beszerezni. Az sem árt, ha a hozzájárulási nyilatkozatba belefoglalni a publikálás célját is. Ezzel válik biztosan elkerülhetővé minden vitás kérdés.
Kikockázás
Akit lefotózunk, annak tehát hozzá kell járulni a kép elkészítéséhez, és a fotó közléséhez is. A hozzájárulás hiányában megsértjük a fotóalany képmáshoz fűződő személyiségi jogait – vagy rendszám esetén az adatkezelési törvényeket.
Az ebből adódó jogi kellemetlenségek elkerülése végett szokás az újságokban (pl. tüntetéseknél) kitakarni, kikockázni, vagy egyéb módon felismerhetetlenné tenni a képen szereplőket – ha ezt a képszerkesztési irányelvek engedik. Egyes lapok ebben könnyedebbek, és nem kockáznak ki mindent, amit talán ki kellene (vannak persze akik ezt trehányságból nem teszik, nem elvek miatt). Más lapok óvatosabbak, és van ahol még azt is kitakarják, amit nem lenne szükséges – például mint arra az Origofoto felhívta a figyelmet, a Délmagyar cikkében a rendőrkutyák arcát.
Közszereplők
A híres embereknek, közszereplőknek, gyűjtő néven celebeknek többet kell tűrniük a nyilvánosság érdeklődéséből. Így tőlük jellemzően nem szükséges a beleegyezésük, hogy őket fotózzuk. Persze a nemzetközi joggyakorlat nagyon eltérő is lehet. Például vannak a személyiségi jogokat kevésbé engedékenyen kezelő országok, de létezik egészen engedékeny jogállású ország is. Erre a gondolatra tőlünk nyugatabbra, különösen Amerikában komoly iparága épült a fotósoknak: a paparazzi biznisz.
Viszont ha a hírességek nem közszereplés során kerülnek a fényképezőgépünk elé, akkor velük is lehet vitás a helyzet. Például a közszereplők családtagjai nem közszereplők, így ha ők is szerepelnek a képeken, akkor már felvetődhet a személyiségi jogi panasz.
Ugyanígy közszereplést vállal, aki egy nyilvános rendezvényen fellép, színpadon szónokol. Izgalmas és rendezetlen kérdés viszont, hogy aki elmegy egy tüntetésre, az vajon közszereplést vállal-e a részvételével. Logikailag a demonstráció lényege pont az, hogy a résztvevők kifejezzék az esemény céljával, vagy üzenetével való egyetértésüket. Mégis sok tüntető elrejti az arcát, kendőt, maszkot húz, és még így is tiltakozik, ha a fotósok le akarják fényképezni. A törvény pedig nem igazán ad útmutatást az ilyen esetekre.
Tömegkép
Nem szükséges a fotó elkészítéséhez és felhasználásához a képen szereplők beleegyezése, ha úgynevezett tömegképet készítünk, vagyis amikor olyan sokan vannak a képen, hogy azt képtelenség lenne egyesével engedélyeztetni a fotóalanyokkal. A tömegképen tehát emberek egy nagyobb csoportja, vagy utcarészlet látszik, amin senki nincs kiemelve a tömegből.
Sokan tömegképnek 5-8-10 embernél több szereplőt ábrázoló képet tartanak, ám, ha valaki felismerhető a képen, akkor adott esetben (például egy tüntetésen) ugyanúgy előfordulhat, hogy reklamál, és követelésekkel él. Éppen ezért a teljes biztonságot az jelenti, ha a képen tényleg nem felismerhető senki.
Ahogy erre írta valaki, a mai fotó technikával már a holdról is lehet bármiről éles képet készíteni, ez nem egyszerű. A mélységélesség megfelelő használata, vagy a PhotoShop életlenítés eszközének alkalmazása olykor segíthet ezen a problémán – persze csak ahol a helyi hitelességi szabályok ezt engedik.
Szabad értelmezés
A törvény pontatlanul szabadon fogalmaz a közszereplők és a tömegképek esetén. Nem pontosítja a jogi kategóriák értelmezését. Persze mindenkinek megvan a maga értelmezése. Viszont ezekről a “végső igazságot” a bíróság mondja ki. Így aki biztosra akar menni, az vagy hozzájáruló nyilatkozatot írat alá minden lefotózott személlyel, vagy a fotográfia és a számítástechnika eszközeihez folyamodik, hogy senki ne legyen felismerhető, és így reklamálni se legyen jogalapja. Vagy nem készít képeket, de ez fotósok esetében nem lehetőség.
Fontos azt is kiemelni, hogy az egyes országok jogi szabályozása és gyakorlata eltérhet egymástól. Például vannak országok, ahol például a közszereplők fotózása is csak alig valamivel szabadabb terület a hétköznapi civilekénél. Míg máshol jóval megengedőbbek, és egészen szabadon lehet a hírességeket fotózni.
Túl vagyunk az idei Oscar őrületen, mindenki szoríthatott kedvenceinek, sorban pótolhatta a győzelem esélyes filmeket, amiket még nem látott, és akit nagyon érdekelt a nemzetközi celeb világ krémje, az akár 360 fokos kamerákkal követhette a díjátadó eseményeit.
Én beértem a gáláról készült fotó válogatásokkal, amikből a magyar lapok elég változatos dolgokat alkottak. Az Index két galáriája (vörös szőnyeg, díjátadó) elég esetlegesen válogatottnak tűnik, az Origonál (sztárkísérők, ruhák, díjaztottak) pedig nem bajlódtak a képek galériába rendezésével, magába a cikkbe ágyaztak gigantikus fotókat. Bár az Origo Foto épp a napokban jegyezte meg a HVG Nagyítása kapcsán, hogy ez a nagy képes megjelenítés, csak fekvő képekkel működik jól. És tényleg így van, ezt most az Origo is igazolta. Persze gondolom a hírbe ágyazott álló képes válogatást nem ugyanaz követte el, mint valamivel később megjelent Oscar galériájukat.
Fotó: Steve Granitz/Reuters
A Reuters munkatársai szokás szerint minden évben megosztanak néhány érdekes gondolatot az Oscar fotózásáról, ami távolról sem egy kategória, vagy műfaj a paparazzi munkával. Mario Anzuoni veteránnak számító Oscar fotós két éve mesélt róla, hogy: “itt mindenki pontosan tudja, hogy minden “kötelező” képre szükség van. Az egész alakos, amin látszanak a szép ruhák, és a közeli képek az arcokról. A fotósok többsége az ilyen helyeken pedig nem is készít másmilyet, csak ezt. Annyira koncentrálnak a kötelező képekre, hogy észre sem veszik, ami pár méterre balra vagy jobbra történik tőlük. Ezt a megközelítést sem lehet elvetni, mert vannak, akik ebben is nagyon jók, és rengeteg ilyen jelenik meg a magazinokban. De én sosem éreztem, hogy muszáj lenne azt fényképeznem, amiről a magazinok azt hiszik, hogy szükségük van rá; az én célom, hogy kreatív képeket készítsek, amik elmesélik a történetet. De be kell vallanom, hogy sosem éreztem, annyira, hogy kreatív lehetek, mint mióta a Reuters számára fotózok.”
Fotó: Lucas Jackson/Reuters
Anzuoni azt is elmeséli, hogy a vörös szőnyeg szélén fotózni milyen nagy kihívás. “Az utolsó egy óra nagyon mozgalmas, és érezni a levegőben a vibrálást.” Ő a legtöbb Reuters fotóshoz hasonlóan több géppel, rajtuk 24-70, illetve 80-200 objektívekkel dolgozik, egy harmadik gépen pedig hol 85/1.2, hol 16 mm-es extranagylátó objektívet használ a különleges képi hatás érdekében. A képeken viszont jól látható, hogy sokan nagyobb átfogású 35-350 objektívvel dolgoznak, hogy ne kelljen cserélgetni, és gyorsan ugyanazzal az objektívvel elkészülhessenek az egész alakos és a közeli képek is. Annál is inkább, mert a vörös szőnyeg szélén szorosan álló fotósok tömött sorai közt nehéz lökdösődés nélkül cserélgetni az objektíveket, vagy a fényképezőgépeket.
Fotó: Mario Anzuoni/Reuters
Három éve majdnem elmaradt az Oscar gála a forgatókönyvírók sztrájkja miatt, de végül mégis zavartalanul megtartották, és beszámoló is készült róla. Ebben Sam Mircovich csak úgy jellemzi a munkájukat, hogy “ellenőrzött káosz”. Három külsős fotós fotózza a hírességeket a városban, mialatt négy technikus telepíti az Internet kapcsolatot fotós helyek és a szerkesztésre használt helyek között, hogy a sorban érkező fotósok minél hatékonyabban dolgozhassanak, és az eseményre ide utazott három képszerkesztő minél gyorsabban feldolgozhassa a képeiket. A nagy sietség miatt itt nincs lehetőség a képek mellé hangjegyzetet fűzni. Amint a kép elkészült, már úton is van kábelen a szerkesztők felé. A hírességek, és különösen azok kísérőinek beazonosításában három kutató (úgynevezett researcherek) segíti a képszerkesztők munkáját, hogy mindenki, még a kísérők, partnerek, nem ritkán a ruhák tervezői is helyesen szerepelhessenek.
Fotó: Shannon Stapleton/Reuters
A fotó terembe két órára engedik be a fotósokat, hogy megküzdjenek a legjobb helyekért, és felszereljék a világítástechnikát, amivel megvilágítják a szobraikkal pózoló díjazottakat, és hogy itt is kiépíthessék a képek továbbításához szükséges hálózatot. A csapat minden eshetőségre felkészül. A tervnek az is része, hogy ha a hálózattal, vagy az Internet kapcsolattal bármi gond van, akkor lehessen rögtönözni, legyen aki beugrik futárnak és rohan a kártyákért (mint régen, a hálózatok előtti időkben tették). A délutáni éles menet előtt már mindenki betéve tudja a dolgát. Utolsó simítások az öltözéken, akinek bírja a gyomra eszik, akit aggaszt az emésztése inkább kihagyja, és felkerülnek a nikotin tapaszok. Az Oscar estéjén nincs cigi szünet. Aki végzett a vörös szőnyeg fotózásával, az beül szerkeszteni, és kiadni a többiektől folyamatosan érkező képeket, amiket a szingapúri szerkesztőség ad végül ki az előfizetők felé.
Fotó: Mike Blake/Reuters
A hírügynökség fotós blogján idén Mike Blake, a Reuters szintén veterán Oscar fotósa mesél az Oscar Gála fotós terméről, Ahol sosem hangzik el, hogy csíz. Mint meséli, ez az a helység, ahova a díjátadó után kísérik a sztárokat, hogy találkozzanak a sajtóval. “A három méteres Oscar szobrokkal dekorált alacsony színpaddal szemben hatvan jól öltözött fotós várja a frissen díjazott (világ)sztárt, akik mind azt akarják, hogy mosolyogjon, emelje fel a szobrot, nézzen rá, és egyikük sem mondja, hogy csíz.
Valójában a Fotó teremnek nem sok köze van a fotózás művészetéhez az Oscar éjszakáján. Mindannyian napokkal előbb érkezünk, és lámpákat szerelünk fel, teszteljük az akkumulátorokat, adatkapcsolatokat, megírtuk a képaláírásokat, kiválasztottuk a szükséges IP címeket, hogy a szerkesztőink minél hamarabb megkapják a képeket, és állítgattuk a fénytechnikánkat, hogy minél nagyobb felületet be tudjunk világítani. Az Oscar éjszakáján minden a győztesről szól, amint mosolyog a fényképezőgépbe. A fotósok így mind kiabálnak: “nézz balra”, “nézz jobbra”, “ide nézz”, “csókold meg a szobrot”, “nézz fel”, “nézz le”, “rám nézz”. Ők is kiabálnak, és én is: “tegyétek össze az Oscart”, “álljatok közelebb”. Mindenki próbálja úgy beállítani a fotóalanyt, mintha csakis ő fotózna, és senki más nem lenne a teremben rajta kívül, a győztes figyelme csak az övé lenne a varázslatos kis szobrocskával.
A színpadon három jelzés van, hogy a sztárok mindegyiknél megálljanak pózolni a fotósoknak. És minden alkalommal szinte arcukba robban a vakuk fényáradata, mintha csak stroboszkópok villognának, közben a fotósok kiabálása. Aztán vége az egésznek és továbbkísérik őket egy másik helységbe, ahol nincsenek fotósok, tele van viszont újságírókkal, és a kérdéseikkel. A fotósok pedig várják a következő nyertest.”
Mike Blake visszaemlékszik: “Pár éve egy szombati napon igazgattam a lámpákat a fotó termben a díjátadó előtt, mikor Robin Williams leült a színpadra, hogy szünetet tartson a díjátadó próbája közben. Beszélgettünk egy kicsit a biciklizésről, és a baseballról. Aztán szóba került a terem. Előző évben fotóztam őt, mikor megnyerte az Oscart. Valami olyat mondott, amit sosem fogok elfelejteni: ez egy rémisztő hely.” Hogy egy kicsit belekóstoljunk a hangulatba, mellékel egy hangos slideshowt is:
Sam Mircovich 2009-es Oscar kapcsán Mario Anzuonival készült interjújában említi, hogy az Oscar képei már nem csak a magazinokban jelennek meg, hanem egyre több Interenetes lap galériáiban is, ahol egyre nagyobb az igény a változatos, hangulatos, érdekes képekre is, nem csak az egyforma képekre. Lássuk idén mit sikerült a hazai és nemzetközi lapoknak összeállítani az Oscar gáláról:
A szemtanúk helszínen tartózkodó kollégák elmondása szerint a híresség autója éppen kihajtott belvárosi lakhelyének garázsából, mikor egy fotós megpróbált átfutni az út túloldalára, hogy jobban ráláthasson. A vállán lógó 300 mm-es teleobjektív rojtos vállpántja viszont elszakadt, és az objektív az úttesten landolt. Bár a kollégák próbáltak kiabálni a sofőrnek, az nem tudta mire vélni a helyzetet, és bár lassított, így is áthajtott a drága objektíven.
A több szerkesztőségből összeverődött fotósok úgy meglepődtek a történteken, hogy eszükbe sem jutott a balesetet lefényképezni. Sem az objektív gázolás folyamatát, sem az áldozatul esett objektívet. Persze nem is volt számukra olyan érdekes fotótéma, mint az autóban ülő világsztár (bár a Blikk példája is mutatja, hogy ez a történés is érdekes lehet). A történtek épp úgy meglepték őket is, mint az amerikai színészt, aki a Blikk szerint “még a Mátrixban sem vágott olyan rémült arcot”.
Az objektív állítólag komolyabb sérülések nélkül megúszta a több tonnás súlyútömegű autóval való találkozást. Bár az elektronika nem akart reagálni, a manuális élességállítás működött, és látszólag nem lett sok baja egy keréknyomon kívül. A szervízben viszont lehet, hogy hosszasan elmozaikoznak majd rajta, mire újra használhatóvá válik.
A nyak és vállpántokkal is érdemes vigyázni, mert idővel hajlamosak elhasználódni, sőt velem megesett az is, hogy a pánt egyszerűen kibújt a szorító kötésből, és a földön landolt az egész gép – bele is tört az objektív bajonettje.
A Story tévé vetíti ma este a Paparazzi című thrillert, amiben a paparazzókra ezúttal a szokásosnál is negatívabb szerepet osztottak. Már nem csak zaklatják a sztárokat, hanem ármánykodnak ellenük, és balesetet is okoznak.
Az akciósztár főhős Bo Laramie (Cole Hauser) nem csoda, hogy bosszút forral, hogy csőbe húzza, és egy csapásra mindörökre megszabaduljon a családja életét megkeserítő lesifotósoktól. Ráadásul ahogy a film beállítja a fotósoknak ezt a körét, még csak neheztelni se nagyon lehet a sztárra. A film persze kissé(?) túlzó és igazságtalan a fotós társadalom leghírhedtebb és legmegosztóbb rétegével. A paparazzók valójában nem ilyenek, nem ennyire, és pláne nem Magyarországon. Ugyanakkor talán nem véletlen, hogy elkészült a film, és talán az sem teljesen véletlen, hogy Mel Gibson producerként jegyzi azt (egyébként egy pár másodperces cameo jelenet erejéig maga is szerepel a filmben).
Akik a filmben paparazzóként szerepelnek, azok valójában köztörvényes bűnözők. De azért a film kétségkívül érdekes témát boncolgat, hogy hol húzódnak a hírességek magán szférájának határai. Meddig tolakodhat be a hírességek életében az a nyilvánosság, amelyből a hírnevük és ezzel együtt a megélhetésük is származik, és meddig mehet el egy híres ember, hogy megvédje a magánéletét?
A Paparazzi nem egy filmtörténeti klasszikus, és nem csoda, hogy nem nyert soha Oscar díjat. De azért egyszer talán érdemes megnézni (DVD-n is jutányos áron kapható), akár még tanulságos is lehet. Például tanulhatjuk belőle, hogy nem árt, ha fotósként épp megvernek minket (például a rendőrök?), mindig legyen a környéken pár másik fotós, aki megörökíti.
Köztudott, és mégsem mindenki használja helyesen: a paparazzi többes szám. Ha egyedül van a lesifotós, akkor paparazzo. Vagy ha nő, akkor paparazza. Nade miért nem így használjuk? Te hogy használod?
Angol nyelvterületen egyébként divatos a rövidített pap alak használata, ami mindhárom olasz alak közös része, így innentől könnyen tehető angolul helyesen többesszámba (paps). Csak nálunk értenék viszonylag kevesen.
A film persze kissé(?) túlzó és igazságtalan a fotós társadalom leghírhedtebb és legmegosztóbb rétegével. A 
