‘New York Times’ címkével ellátott bejegyzések

Hanyatlik a New York Times? aggasztó pénzügyi adatok

2012. február 20. hétfő
NewYorkTimes paper eink Hanyatlik a New York Times? aggasztó pénzügyi adatok

A NY Times is küzd a digitális korral

A New York Times a nyugati világ egyik legnagyobb lapja, amit sok szempontból szokás a sajtó (egyik) etalonjának tekinteni. Nem csoda, hogy aggodalommal figyeli a világ, hogyan alakul a talán legismertebb városi világlapjának sorsa.

Neve alapján könnyen gondolnánk (kis?) helyi lapnak, ám a New York Times sokkal több ennél, az egyik legmeghatározóbb országos, sőt nemzetközi napilap. Igaz itt Európában inkább az International Herald Tribune képében találkozunk a csak többé-kevésbé ugyanazon lappal. Napi mintegy milliós megjelenésével az USA harmadik legnagyobb példányszámú lapja.
Ebből is látszik, hogy a nyomtatott sajtó egy elég jelentős szereplőjéről van szó. Joggal tekint rá mindenki állatorvosi lóként. A NY Times szakmai módszerei (jobb helyen) iskolai tananyagban szerepelnek, üzleti modellje szintén szakmai tanulmányok tömkelegének alapját szolgálják. Ha éppen prosperál, akkor reményt és nem ritkán ihletet ad a szerkesztőségeknek, hogy van remény a nyomtatott sajtó túlélésére.
Ha pedig válságát éli, akkor minden lapnál hevesen reménykedni kezdenek, hogy őket majd elkerüli az a balsors, amit ennek a nagy múltú lapnak nem sikerült megúsznia. Az okosabbak pedig próbálnak mindenféle következtetéseket is levonni a new yorki kollégák hibáiból, hogy mentsék, ami menthető.

Az új helyre költözött MédiaBlog közölt ma érdekes írást a New York Times tavalyi pénzügyi eredményeiről. Mint Pécsi Ferenc írja, a lap számadatai kiábrándítóak, de nem meglepőek. A számadatok mellett pedig vázol néhány fontos és érdekes – bár újdonságot persze nem mindenkinek jelentő – gondolatot a nyomtatott és online lapok kapcsolatáról.

Asztmában hunyt el Anthony Shadid a Times háborús tudósítója

2012. február 18. szombat
 Asztmában hunyt el Anthony Shadid a Times háborús tudósítója

Fotó: Török Külögyminisztérium/Reuters

Szíriában életét veszítette a kétszeres Pulitzer-díjas haditudósító, Anthony Shadid. Holttestét fotóriporter kollégája, Tyler Hicks vitte vissza Törökországba.

A 43 éves újságíró, fotóriporter kollégájával egy történeten dolgozott Szíriában. A szögesdrót alatt szivárogtak be az országba, hogy elkerüljék a hatalom figyelmét, mivel a kormány egyre szigorúbban próbálja a sajtó szabadságát korlátozni. Különös tekintettel, mivel Shadid korábbi munkássága miatt már fekete listán volt a hatóságoknál.
Mint a haláláról beszámoló lapoknak Shadid szülei elmondták, régóta szenvedett a légúti betegségben, de orvosságai révén nem volt súlyosabb problémája. Most viszont fulldokolni kezdett. A rohamot valószínűleg a Szíriában használt lovak szőre váltotta ki, mivel allergiája leginkább a lószőrre volt érzékeny. Orvosságai vele voltak, de úgy fest, az életét végül nem sikerült megmenteniük. Halálakor mellette volt fotóriporter kollégája, Tyler Hicks is, akivel már sok mindenen mentek keresztül együtt a térségben. Mikor Shadid rosszul lett, már nem tudott mit tenni. Ő csempészte vissza kollégája holttestét Törökországba.

A NY Times nekrológja szerint Anthony Shadid régóta szenvedélyesen érdeklődött a közel-kelet iránt. Részben libanoni-amerikai származása miatt, részben pedig az ott személyesen szerzett tapasztalatai miatt. Oklahomában született, és származása ellenére arabul csak felnőtt fejjel tanult meg anyanyelvi szinten.
Élete nagy részét a térségben töltötte tudósítóként. Munkásságát lírai stílus, alapos megfigyelések és elemzések jellemezték. Érdeklődése középpontjában a hétköznapi emberek álltak, akik arra kényszerültek, hogy rendkívül nagy árat fizessenek azért, hogy a térségben éljenek, hogy vallásukat gyakoroljassák, vagy amiért valamelyik népcsoporthoz, társadalmi réteghez tartoztak.
Haláláról a New York Times egy nekrológon kívül terjedelmes összeállítással számol be, melyben kollégái, és olvasók is megemlékeznek az eltávozott újsáíróról. Az oldalba beágyazva több vele kapcsolatos Twitter üzenet is megjelenik. Ezek egyike,  így fogalmaz: “Shadid volt a legelegánsabb példa arra, hogy lehet valaki egyszerre arab és újságíró is az amerikai médiában, cinizmus és elfogultság nélkül.” A Reuters, és más nemzetközi lapok is megemlékeznek haláláró. A magyar lapokban jobbára az MTI nyomán jelent meg róla hír (Hír24, Heti Válasz, Metropol, Magyar Nemzet, stb). A Huffington Post megemlékezésében főként újságírók Twitter üzeneteit jelenítik meg Shadid haláláról. (Ugyanakkor az alább beágyazott AP videó kommentelői közt számos gyalázkodó megnyilvánulás is van, de nem egyértelmű, hogy ezek az arab világból érkeztek és Shadid amerikaiságának szólnak, vagy Amerikából érkeznek, és arab származásának szólnak.)

AntonyShadid young photoPeterBarrerasDailyCardinal Asztmában hunyt el Anthony Shadid a Times háborús tudósítója

Fotó: Peter Barreras/Daily Cardinal

Diák éveiben a Madison egyetem lapjánlál kezdte az írást. Mint az iskolaújság visszaemlékezése írja, amint az egyetemre felvették, és a városba érkezett – még azelőtt, hogy szállást keresett volna – első dolga volt felkeresni a szerkesztőséget, hogy jelentkezzen, írni akar nekik. Minden holmija vele volt a zsákjában, ami majdnem akkora volt, mint ő maga, de készen állt a munkára.
Karrierjét az AP, majd a Boston Globe munkatársaként folytatta hasonló álhatatossággal. Később a Washington Post számára tudósított. Munkájával 2004-ben és 2010-ben Pulitzer-díjat nyert iraki tudósításaival. Ezután kezdett a New York Times-nak dolgozni, a bagdadi, majd tavaly óta a bejrúti irodájának vezetője. Három könyvet írt a közel-kelet politikai életéről és társadalmáról.

Az Arab tavaszról készített tudósításáért – több kollégájával együtt – szerkesztősége jelölte az idei Pulitzer-díjra is (melynek díjazottjait majd áprilisban jelentik be).
2002-ben vállon lőtték, miközben Ramallahból tudósított, tavaly márciusban Líbiában három másik társával – köztük Tyler Hicks fotóriporterrel – elrabolták a Kadhafihoz hű csapatok. Hat nap fogság után összeverték őket, és szabadon engedték mindannyiukat.

Kapcsolódó oldalak:

IFRAME Embed for Youtube

Épülnek a fizetős falak az Interneten

2011. március 24. csütörtök
NewYorkTimesHeadquarters photoShannonStapletonReuters Épülnek a fizetős falak az Interneten

Fotó: Shannon Stapleton/Reuters

A múlt hét egyik nagy sajtóval kapcsolatos híre volt, hogy Rupert Murdoch és saját több korábbi sikertelen próbálkozása után a New York Times ismét elkezdi felhúzni fizetős falát – ami ezúttal kicsit lukacsosabb, mint legutoljára volt. A témával a Médiablog is foglalkozott, érdemes elolvasni, amit Polner írt, illetve a linkeket, amiket az írásában közölt.

Világszerte komoly problémát okoz, hogy hogyan lehet a sajtóból bevételt termelni. Sajnos a nyomtatott lapok példányszáma egyre hanyatlik, a print média hirdetési konstrukciói pedig nem működnek az online világban. Mindenki ingyenes weboldalakat akar, fizetni senki nem szeretne, hogy látogathassa, amit eddig ingyen böngészhetett. Ráadásul az Internet korában lopni is sokkal könnyebb egymástól a tartalmat, ami csak tovább nehezit mindent.

Az olvasó kényelmes
A közönség nem szeretne előfizetni, sőt egyáltalán fizetni sem a weboldalak tartalmáért, ugyanakkor nem akarnak reklámokat nézni sem, amiből alternatívaként a lapok megélni próbálnak.

Az előállítás költséges
Sokak szerint az Internetes lapok fő előnye, hogy a kiadók megspórolhatják a nyomdaköltségeket, és a terméket nem kell szállítani, értékesíteni sem, sőt a remitendát megsemmisíteni sem. Mindez valóban nagy megtakarítás.
Ugyanakkor az előállítás egyéb költségeit nem nagyon lehet megspórolni. A tartalmat elő kell állítani, a szerkesztőséget ugyanúgy fenn kell tartani, és a dolgozók munkáját ugyanúgy meg kell fizetni. Ez az online lapok esetében pedig nem hogy kevesebb lenne, hanem több, hiszen a nyomtatott lapoknak korlátozott számú újságoldalt kell megtölteni napról-napra, adott lapzártával. Az Internetes oldalaknál viszont nincsenek terjedelmi korlátok, ott a nap huszonnégy órájában folyamatosan kell szállítani a híreket, és lényegesen nagyobb a hírverseny is.

Hirdetési bevételek
A nyomtaott lapokban kénytelen a hirdető elhinni, hogy az olvasók annyian látják a hirdetést, ahány példányban kinyomják a lapot – persze ismerve és kalkulálva a meddőszórással – és reménykedhet benne, hogy azokra akik látták a hirdetést, az hatással is van.
Az online lapoknál viszont jól mérhető, hogy hányszor jelenik meg az adott hirdetés, és hogy hány olvasó kattint rá, vagyis milyen arányban vált ki a hirdetés valós érdeklődést. Nem csoda, hogy a hirdetők az online felületeken már nem (legalábbis nem csak) havi megjelenés után fizetnek, hanem helyette inkább a tényleges kattintás számok után.
Azt pedig, hogy mennyire kattintanak az olvasók a hirdetésekre, mindenki lemérheti saját olvasói szokásain, és saccolhat, hogy mennyire lehet könnyű kitermelni a szerkesztőség költségeit a kattintásonként csordogáló pénzből.

Fizetős fal mögé a tartalmat
Míg a weboldalak többsége próbál a hirdetési bevételekből boldogulni, addig újra és újra napirendre kerülnek a fizetős falak. Azok a megoldások, és fizetési konstrukciók, amivel az olvasók rávehetők (kényszeríthetők?), hogy fizessenek a cikkek olvasásáért.

A tabletek hoznak megváltást?
Sokan a tabletek megjelenésében látták a sajtó jövőjét. Abban bíztak, hogy az új médium új eszköz megjelenésével születhet egy olyan üzleti modell is, ami miatt az emberek inkább hajlandóvá válhatnak fizetni a fogyasztott tartalmakért. Ez a reményt részben igazoltják az iTunes zene és alkalmazás bolt sikerei, amit jelenleg például a Rupert Murdoch által életrehívott The Daily is próbál igazolni.
Ugyanakkor a fizetős falak ezen változatait is folyamatosan próbálják kicselezni, feltörni, illetve a piaci működőképességük eredendően kihívást jelent.

Tökéletes megoldások egyelőre úgy fest, hogy nincsenek. Szerinted mi lenne működőképesebb? Te milyen újságért fizetnél szívesen?

Szerinted jogos a POYI nyertes iPhone fotó balhé?

2011. február 22. kedd
GruntsLife01 POYI photoDamonWinter Szerinted jogos a POYI nyertes iPhone fotó balhé?
Fotó: Damon Winter/NY Times

A POYI fotópályázaton iPhone fotókat is díjazott a zsűri. Komoly vitát vált ki, hogy hol húzódnak a határok, és lehet vagy szabad-e telefonnal készült fotókat sajtófotónak tekinteni. Különösen, ha azt egy fotó alkalmazással készítették, hogy speciális képi hatást érjenek el.

Miközben sokan zúgolódnak a World Press Photo pályázat képeinek kegyetlensége, eredményei és egyéb kapcsolódó morális kérdések miatt, addig a Picture ot the Year International pályázat is szolgál idén érdekességekkel.
Damon Winter harmadik hellyel díjazott afganisztáni fotó sorozatát is egyre több támadás éri. A képek egy iPhone alkalmazással a Hipstamaticcal készültek, ami sajátos, filmszerű hatásokkal gazdagította a fotókat. Emiatt egyre többen kérdőjelezik meg, hogy az ilyen és hasonló megközelítésnek még van-e köze a fotográfiához, illetve nem sérti-e a sajtófotózásban szokásos etikai elveket, ami tiltja a digitális képmódosítást?

GruntsLife02 POYI photoDamonWinter Szerinted jogos a POYI nyertes iPhone fotó balhé?
Fotó: Damon Winter/NY Times

A fotós közben azzal érvel, hogy a fotózás célja a vizuális kifejezésmód, ő pedig egy olyan megoldást választott, ami az adott történet elmesélését szerinte leginkább szolgálta.
A New York Times Lens blogján a lapnak dolgozó Winter kifejti, hogy a Hipstamatic App nem utólagos képmódosítás, mintha PhotoShopban szerkesztené át a képet. Szoftveres beavatkozás ugyan, de pontosan ugyanúgy működik, és olyan hatásokat is ér el a digitális képpel, mint az analóg film esetében a kereszthívás, vagy az éppen látványvilága miatt népszerű Holga fényképezőgép használata.
Ugyanakkor szándékosan igyekezett távol maradni az Interneten kialakult vitáktól, mert nem az alkalmazások reklámozása a célja. Azt állítja, sosem volt célja, hogy a képeit az alapján bírálják el, hogy milyen megoldással, vagy alkalmazás segítségével készültek. Ugyanakkor teljesen biztos benne, hogy a történet elmesélésére ez volt a legmegfelelőbb mód.

GruntsLife09 POYI photoDamonWinter Szerinted jogos a POYI nyertes iPhone fotó balhé?
Fotó: Damon Winter/NY Times

A Poynter oldalán feltett kérdésekre személyesen válaszoló Winter azt is elmondta, hogy azért érezte az iPhone használatát szükségesnek, mert így sokkal bensőségesebb kapcsolatot ápolhatott a katonákkal. A nagy és hangos profi fényképezőgépek jelenlétére eégszen máshogy reagálnak a katonák, mint a mobiltelefonra, amivel ők maguk is előszeretettel fényképezik egymást és környezetüket. Az pedig a képi történetmesélés tudatosan kiválasztott eszköze volt, hogy a természetes látvány helyett a Hipstamatic szín és képi világával örökítse meg a látványt.

Winters szerint a vitának két pillére van. Az egyik tartalmi, márpedig a képek tartalma egyáltalán nem változott. Semmit nem vett el, és nem is adott hozzá az alkalmazás. A vita szerinte sokkal inkább a másik szempont, az esztétika mentén húzódik. Mint mondja, sokak szerint csak egy ravasz trükk, hogy mobiltelefont használt a fotózsához, és ezel csak művészieskedni akart. Ami akár jogos felvetés is lehet, de a tartalmi kérdéshez ennek szerinte nincs köze. Leszögezi, hogy a sajtófotók esetében is nagyon fotnos szerepet játsik a képek esztétikuma, hiszen a fotós nem két lábon járó fénymásoló, hanem történetmesélő. Winter szerint az iPhone és a Hipstamatic kiválasztása ugyanolyan módszer választás volt a részéről, mint mikor valaki fekete-fehér filmet vagy éppen diát fűz a fényképezőgépbe. Egy másik győztes képet elemezve hozzáteszi, hogy az sem véletlenül vignettál, és hogy az emberi szem sem fekete-fehérben lát, ahogy f/1.2 mélységélességgel sem látunk. Ezek mind esztétikai, történetmesélési módszerek, akárcsak az övé.

GruntsLife12 POYI photoDamonWinter Szerinted jogos a POYI nyertes iPhone fotó balhé?
Fotó: Damon Winter/NY Times

Winter azt is hozzáteszi, hogy a képek kiválogatása sem volt egyszerű. A New York Times oldalán megjelent képeket mintegy 1500 képből válogatták ki, és nem volt könnyű dolguk, mert a választott módszer inkább csak nehezítette a dolgukat.
Chase Jarvis nem tért ki blogján az iPhone fotók körül kialakult felhajtásra, de ő közismerten támogatja, és tevékenyen népszerűsíti az iPhone fotózást, sőt még saját alkalmazást is adott ki, hogy ezzel is támogassa a keratív mobil fotósok tevékenységét. A HVG.hu-n a témában megjelent cikk linkeli Stiller Ákos hasonló képeit éppúgy, mint ahogy említést tesz Gárdi Balázs hasonló tudsítási projektjéről is.

Míg Chip Litherland azt írja blogján a zsűri döntéséről, hogy “a tiszta formájában létező fotózsurnalizmus meghalt, mert a POYI épp most ölte meg”, addig a Gizmodo hasábjain Matt Buchanan azt kérdezi A Hipstamatic tényleg megölte a fotózsurnalizmust?, és azt a konklúziót vonja le, hogy Winters lehet az első, aki ilyen megoldással készült képekkel nyer fotópályázaton, de egészen biztos, hogy nem az utolsó.

Te mit gondolsz?

Joao Silva “kiszabadult” a kórházból

2011. január 21. péntek
JoaoSilva liberated outOfHospital photo DavidGuttenfelderAP Joao Silva “kiszabadult” a kórházból

Fotó: David Guttenfelder/AP

A NY Times Lens blogja örömmel számolt be róla, hogy az Afganisztánban aknára lépett Joao Silva végre kimehetett a kórházból.

Cikküket azzal a kérdéssel indítják, hogy “vajon boldog lehet-e a washingtoni National Mallon egy fotóriporter, aki a világ legtávolabbi szegleteiből tudósított?” Majd azzal a magától értetődő válasszal folytatják: persze hogy boldog, ha előtte hónapokig volt bezárva egy kórházi szobába, mert elveszítette a lábait egy akna balesetben.

Az örömhír, hogy mintegy három hónap kórházi kezelés után a New York Times fotóriportereként háborús sebesülést szrzett fotós kimenőt kapott a Walter Reed katonai kórházból. Négy barát és munkatárs társaságában vágott neki a turistalátványosságokkal teli Washingtonnak.
Mi mást nyilatkozhatott volna az őt alkalmazó lapnak, akik (nagyon helyesen) folyamatosan beszámolnak az állapotáról, mint hogy “reemek volt végre kimenni. Felszabadító vol. Újra embernek érezhettem megam, nem fogolynak a négy fal között.”

Elsőként a vietnámi veteránok emlékművét kereste fel, ami egy tolószékből szemlélve, háborús sebesüléssel egészen máshogyfest, mint máskor. Silva szerint “a nevekkel teli fal megindítja az embert”. Felkeresték a második világháború emlékművét is, ezután Michelle Obama kedvenc mexikói étterméb ebédeltek, és a kínai negyed forgatagában töltődött fel, mert szerinte “ez energia megerősíti, hogy még életben vagyunk”.
De a nap végén még vissza kellett térnie a kórházba, ahol még hosszas rehabilitáció vár a többszörös háborús veteránra.

A Lens blog feleveníti azt is, hogy Silva első kérései közt szerepelt októberben, hogy ihasson egy sört, amit önfeláldozó kollégái szívesen teljesítettek is volna, de az orvosai ezt hosszú ideig nem engedték neki.
A NY munkatársai pedig most közölték a fotós blogon, hogy neve elhallgatását kérő forrásuk szerint Silva már orvosi engedéllyel sörözhet – a forrás anonimitását pedig tiszteletben tartják, mert mégis csak a főnökük…