Gary Hershorn és az űrrepülő
A Reuters fotóriporter, Gary Hershorn 30 évig csodálta az űrrepülőt, és kollégái képeit róla, mire maga is lehetőséget kapott, hogy fotózhassa azt – a legutolsó kilövéskor. Egy fotós képes élménybeszámolója az Atlantis startjáról.
Gary Hershorn két év alatt második alkalommal ír a Reuters blogján arról, hogy harminc év várakozás után kapott lehetőséget, hogy végre fotózhasson egy számára kedves dolgot. Egy éve a Wimbledon tenisz verseny center pályáján fotózásról emlékezett meg, amire három évtizeddel fotós pályájának kezdete után került sor. Most arról ír, hogy az első űrrepülőgép, a Columbia fellövése után harminc évvel először fényképezhetett űrsikló fellövést, az Atlantis STS-135 jelzésű, utolsó útját.
“Olyan, mintha tegnap történt volna, 1981 áprilisában a United Press Canada fotó szerkesztőségében ültem az első kilövés napján. Fiatal szabadúszó fotós voltam, épp az ügynökségi belsős státuszba kerülés küszöbén, mikor a Columbia felszállt első, STS-1 jelzésű küldetésére.
Tágra nyílt szemekkel bámultam aznap az elektronikus képtovábbító berendezést, amint a UPI fotósainak képeit továbbították a világba. Arra gondoltam, talán egy nap nekem is szerencsém lehet majd űrrepülő fellövést fényképezni. Nem is sejtettem, hogy erre harminc év múlva kerül sor, a legutolsó rakéta fellövésekor.
Számos oka volt, hogy az elmúlt harminc év alatt egyszer sem láthattam élőben a fellövést. 2005-ben, egyetlen korábbi tuazásom során az űrrepülő kilövés helyszínére, ott voltam Cape Canaveralnem. de milyen a szerencse, a kilövést elhalasztották az eredetileg tervezett időpontban, a későbbi tényleges kilövésre pedig már nem maradhattam. Az elmúlt pár hónapban izgatottan számoltam visszafelé, hogy mikor jön el július 8-a, az STS-135 küldetés kilövésének napja, és amikor még akkor is maradhatok tovább, ha a kilövést megint elhalasztanák.
Az első nap
Szerdán érkeztem Cape Canaveralre, ahol találkoztam Joe Skipperrel, a Reuters Miamiban dolgozó fotóriporterével, aki jóval több mint 100 űrrepülő fellövést fényképezett, és aki az itt dolgozó fotósok munkáját koordinálja. Azonnal kivitt a kilövöálláshoz, ahol mintegy 20 távvezérelt fényképezőgépünk volt felállítva, hogy mindenféle szögből megörökítsék a kilövést. A távvezérelt gépeket kezelő csapat tagjai, Scott Audette (akinek szintén űrrepülő kilövésről szóló korábbi élménybeszámolója is olvasható a blogon), Pierre Ducharme és Scott Nesius megmutatták az összes gép helyzetét. Hármójuk távvezérelt gépei szinte minden elképzelhető szöget lefedtek.
Fotó: Gary Hershorn/Reuters
Korábban már egyeztettünk róla, hogy milyen képekre lesz szükség. Vannak, amiket úgy nevezünk, kötelező, vagy “for the record” képek, amiken tisztán látszik, ahogy az űrrepülő elhagyja a kilövöállást. És vannak sokkal művészibb jellegű képek. Ilyenek azok, ahol egy fényképezőgép egy bokor lombozatán keresztül fényképez, ami ami egy tengerpart mellett lett felállítva, amelyik egy stop táblával az előtérben lett felállítva, és azok, amiknél az űrrepülő a vizen tükröződik. Mint minden olyan távvezérelt megoldás, amikor a fényképezőgépet hang, vagy mozgás aktiválja, némelyik működni fog, és némelyik nem.
A srácok jó előre figyelmeztettek a szúnyog invázióra, és bizony nem vicceltek. Ha az ember egy mocsárban állít fel távvezérelt fényképezőgépeket 32 fokos hőségben 100% páratartalom mellett is hosszú nadrág és hosszú ujjú ing viselését jelenti, meg azt hogy megsül a tűző napon. Arról is szóltak, hogy figyeljek a pókokra, nagy ronda “banán pókok”. Azt mondják, nincs más ahhoz fogható, mint belesétálni egy pókhálóba, hogy aztán egy ilyen bemásszon a ruhád alá. Nekem vagy egy percig tartott a terepen, hogy találkozzak az első banán pókkal. Lefotóztam a pókot és elküldtem a képet, csak hogy megmutassam a fotósainknak, hogy miért küldtem olyan sablonos képet, amit csak egy űrrepülő fellövésről lehet. A káromkodás és a cserzett bőr garantáltan része annak, ha valaki Cape Canavarelen fotózik.
Fotó: Gary Hershorn/Reuters
A második nap esővel üdvözölt minket a Kennedy Space Center. A hangulatunk leült, mert kezdtünk kételkedni benne, hogy pénteken lesz kilövés. Az időjárás előrejelzésben láttuk, hogy trópusi hullám ért Cape Canaveral fölé, ami valószínűsítette, hogy a kölövést elhalasztják. Ettől függetlenül a NASA folytatta az űrrepülőt borító szerkezet eltávolítást, ami a kilövés előtti hetekben a kilövő álláson védi a siklót. Ez egy elképesztően hatalmas szerkezet az űrsikló körül, ami vasúti síneken mozog, és vagy 20 percbe telik a kinyitása, hogy a benne levő űrrepülő láthatóvá válon.
Én voltam a szerencsés Reuters fotós, akit Joe megkért, hogy a mindössze 8 fotós egyike legyen, akik jelen lehettek, mikor a szerkezetet kinyitják. Igazán inspiráló, mikor a hatalmas szerkezetből előtűnik az űrjármű. Alig egy fél futball pályányi távolságra tőle azonnal megérint a rakéta, az űrsikló, és a hatalmas üzemanyag tartály, és a hajtóművek mérete. Miközben kinyílik, annyit próbálsz fényképezni, amennyit csak tudsz, mindhárom objektívvel. Egy halszem, egy 16-35 mm zoom, és egy 70-200 mm zoom. Miközben dolgoztam, az villant át az agyamon, hogy sosem gondoltam volna, hogy ilyen közel kerülök az űrrepülőhöz a kilövés napján. Ahogy átnéztem a vállam fölött, hatalmas tömeget láttam, akik nyilván arra gondoltak, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen közel lehetek.
A harmadik nap, a kilövés napja mindannyiunk számára 03:20-as ébresztővel indult, hiszen 11:26-kor kilövés. Mivel a startra több mint egymillió nézőt várnak Cape Canaveralre, nekünk el kell kerülni a dugót, hogy elérjük a 05:30-as buszt, amivel a NASA minket kivisz az űrhajósok hagyományos sétájára, mikor elhagyják a szállásukat és az űrrepülőhöz mennek.
Scott, Pierre, Steve, Joe és saját magam meleltt ott volt velünk a bázsion Michael Berrigan, Molly Riley és Molly Skipper, akik különféle szögekből fényképeznek. További négy fotsót, Lucas Jacksont, Brian Blancot, Hans Deryket és Chip Litherlandet olyan helyekre küldtünk, mint a tengerpart, a Jetty Park és a NASA Látogatói Központja, hogy az űrsiklót összekomponálják a közönséggel, akik a kilövésst nézik.
Miután az űrhajósokat elvitték az űrrepülőhöz, és éppen beszíjazták őket az üléseikbe, mi készen álltunk a legutolsó kilövés előtti felkészülésre. Van egy utolsó három órás időszak, mialatt egyeztetünk a szerkesztőnkkel, Peter Jonesszal, felállítjuk a felszerelésünket a sajtó megfigyelő helyen, és várjuk, hogy a visszaszámlálás nullára érjen.
Fotó: Gary Hershorn/Reuters
Úgy keltem fel, hogy azt mondtam, jó előérzetem van a mai kilövést illetően, miközben mindenki csak a szemét forgatta ennek hallatán. Ők mind voltak már itt korábban; mindent tudnak már, amit csak tudni lehet a kilövések elhalasztásáról, és a nagy szürke felhők nem teszik ideálissá a mai napot a kilövéshez. Már kezdték rezignáltan megszokni a gondolatot, hogy az egész hétvégét a Cape-n kell tölteniük, arra várva, hogy kitisztuljon az idő. Az előző kilövésről beszélgettünk, és hogy akkor is egy magas felhőrétegen keresztül szálltak fel, szóval én nem adtam fel a reményt, hogy a mai nap sem lesz más. Annyira vártam már, hogy nem akartam még napokig itt ülni, hogy bekövetkezzen. Mikor eljön a kilövés napja, az adrenalin csak úgy lüktet az ember ereiben, és ezt az érzést meg akarod őrizni a kilövésig. Tényleg nem akartam foglalkozni a halasztás kiábrándító lehetőségével.
A dilemma átfut az agyadon. A kilövés nem éppen szép, ha felhős az ég. Mindenki jobban szereti a napos, kék eget, hogy az űrrepülő a maga teljes szépségében látsszon. Másrészt viszont senki sem szeret napokig várni rá, hogy az idő kitisztuljon. A felhős idő azt jelenti, hogy az űrrepülő csak úgy 20 másodpercig látszik percek helyett, mielőtt eltűnik a szemünk elől. Engem személy szerint ez nem nagyon izgatott. Harminc éve vártam rá, hogy láthassam az űrrepülő fellövését; én csak látni akartam.
Egy órával a kilövés előtt felállítottam egy gépet egy három lábú állványra egy rádiós távvezérlővel, hogy látsszon a rakéta, és alatta az óra, ahogy visszaszámlál. Körbejártam a megfigyelő helyet, ami úgy három mérföldre van a kilövőállástól. Kerestem a megfelelő szöget, ahonnan fényképezni akarok, méghozzá úgy, hogy egy csoport néző is legyen a képben, ahogy a klövést figyelik. Mikor eljön az idő, hogy fényképezzek, a géppel, rajta egy 400 mm objektívvel, akkor a másik, távvezérelt gép is elsül vele egy időben.
Ahogy ott álltam, azon tötem a fejem, hogy vajon milyen lesz majd. A kilövés intenzitása, hangja, lángja, egy felemelkedő rakéta ereje, amit már több mint százszor láttam a tévében, egészen biztos, hogy életem leglátványosabb eseménye lesz, amit valaha fotóztam. Olyan helyen voltam, ahonnan magát a visszaszámláló órát nem láttam, de hallottam a visszaszámlálást egy hangszórón keresztül. És 30 másodpercnél a visszaszámlálás egyszer csak megállt. Gondoltam, ennyi volt, az időjárás kibabrált velünk. Aztán egy kis szünet után a visszaszámlálás újraindult, miután meghozták a döntést, hogy mégis lesz ma kilövés.
Fotó: Gary Hershorn/Reuters
Kis időn belül füstöt láttam felszállni, és arra gondoltam, hogy hol lehet a rakéta? Aztán nagyon lassan megjelent a narancssárga üzemanyag tank az előttem állók mögött. Meglepett, hogy milyen lassan emelkedett fel a rakéta, és azon kezdtem csodálkozni, hogy vajon miért nem hallok semmit sem. Mintha néma csendben dolgoztam volna. Láttam ezt a hatalmas szerkezetet emelkedni, és mégis olyan csend volt.
A hátam mögül hallottam, ahogy egy néző kiált valakinek: “várj csak, jön a hang” és tényleg jött. Úgy 5 másodpercig tartott, mielőtt a rakéta hajtás morajlása elért hozzánk. Mire már magasan járt, érezhetővé vált az űrrepülő teljes intenzitása. Úgy tűnt, mintha a rakéta pont felettünk lenne és a teljes erejét ránk irányítaná.
Kevesebb, mint 20 másodperc alatt el is tűnt, és soha többé nem lesz ilyen. Számomra ez a reggel valahogy szürreális volt. Fényképeztem fél nyolckor az űrhajósokat, ahogy integetnek a tömegnek, mikor elhagyják a szállásukat, hogy aztán a NASA TV-n keresztül nézhessem, ahogy percekkel később becsatolják őket az ülésekbe. Láttam a rakétát felemelkedni, hogy aztán a NASA TV-n keresztül nézhessem és hallhassam a hangjukat nem sokkal később, amint manővereket végeznek, még jóval azelőtt, hogy mi végeznénk a képeink elküldésével a felszállásról. A sebesség, amivel haladtak arra, amerre menniük kellett, elképesztően gyorsnak tűnt. Nekünk még olyan sok képet kell elküldenünk az ügyfeleinknek világszerte, ők pedig már olyan messze voltak attól a világtól, amiben mi dolgoztunk.
Egyértelműen megérte azt a harminc év várakozást. Én már most várom az amerikai űr program következő fázisát, és a következő emberi utast szállító űrrepülő kilövését.”
Az Atlantis utolsó útjáról a Reuters galériájában láthatók a kilövésről saját stábjuk által készített képek (néhány NASA fotó társaságában), illetve a témában készült galéria válogatásomban több más lap galériáiban is előfordulnak a Reuters képei.
