Fotó: Toby Melville/Reuters
Szinte mindenki irigyli azokat a fotósokat, akik az Olimpiára mehettek dolgozni. Elvégre a világ legrangosabb sporteseménye mindenki szerint a legexkluzívabb feladat is egyben, amit fotós kaphat. Ugyanakkor a legfárasztóbb és legembertpróbálóbb munka is az olimpiát fotózni, vagy a fotósok képeit szerkeszteni.
A Reuters blogján Dominic Ebenbichler pontosan ezzel a címmel mesélt róla, neki hogyan telt egy napja a Londoni Olimpián. Sajnos az ügynökség vélemény szekciója jelenleg nem üzemel, így eredetiben nem érhető el az írása. Én pedig úgy döntöttem, ezúttal – szokásaimmal elletétben – kivételesen nem fordítom le, amit írt, inkább egy kicsit általánosabban mutatom be az átlagos olimpia fotós egy napját.
Elég sok olimpiai fotóssal beszélgettem mind elutazásuk előtt, mind hazatérésük óta (volt, akivel valamennyit még közben is), így megpróbálom összefoglalni, hogy mit meséltek arról, mennyire “felemelő kiváltság” Olimpiát fotózni.
Persze az írás általánosításoktól hemzseg. Abból akarok egy kis ízelítőt adni, hogy mennyi mindenre nem is gondolunk, mikor azd mondjuk: “Milyen jó neked, hogy mész Olimpiát fotózni.” Minden fotósra egyformán igaz akar lenni, így nem igaz teljesen senkire sem. Közel háromezer fotóriporter dolgozott idén is a nyári játékokon, elég sokuk magára ismerhet, ha olvassa.
Alább egy általam zanzásított kivonat következik az átlagos fotós egy napjáról az Olimpián. Lesznek ennél konkrétabb élménybeszámolók is, csak azok még mindig készülnek.
Igaz ugyan, hogy ezek a jómunkásemberek a munkahelyük költségére kényelmesen utaztak és (jobbára) jó szállodákban laktak, céges és kölcsön felszereléssel fotóztak, (talán) nem a sajátjukat koptatták. Viszont a dolguk így sem volt könnyű. A szállodában ilyenkor nem sok luxus szolgáltatást sikerül élveznie a fotósnak. Még ha jár is a szobához mindenféle wellness extra, akkor se jut idő kihasználni. A szálloda jobbára csak egy hely, ahol aludni lehet – azt se túl hosszan. A fő szempont, hogy legyen egy ágy, néhány konnektor, és egy zár az ajtón.
A fotósok is zömében más országokból érkeztek, egy idegen országba, aminek sokan még a (világ)nyelvét is törik, és ahol még Európához képest is egészen mások a közlekedési és egyéb szokások. Egész más az éghajlatuk, mint amihez szinte akárhol máshol a világban hozzászoktak az emberek, jöjjenek bár északról, vagy délről. Idegen ágyban alszanak, ráadásul sokan egészen más időzónában dolgoznak Londonban, mint a szerkesztőség, amit képeikkel kiszolgálnak és ahonnan folyamatosan dirigálnak nekik a főnökeik. Hiszen a lapzárta Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában is lapzárta, ami nincs rá tekintettel, hogy Londonban épp mi a program, vagy hány óra az időeltolódás. (Ebből a szempontból Magyarország viszonylag jól állt, bár nálunk is egy órával hamarabb volt a lapzárta, mint a londoni helyi idő – meg az események.)
Fotó: Fabrizio Bensch/Reuters
Az olimpián dolgozó fotósok napi 16-18 órás műszakokban nyomták a munkát, ami a fotózás mellett egyéb teendők is stresszel terheltek. Mint például a hírek szerint nem túl jól szervezett közlekedés versenyhelyszínek között, és sorozatos biztonsági ellenőrzéseken átküzdeni magukat több-tízkilós felszereléssel. A versenyek helyszínén hosszas várakozás, hogy a legjobb helyet tartsák fenn maguknak, majd gyors fotózás után rögtön képszerkesztés és küldés, amint van egy jó kép. Mert a fotóst már akkor zaklatják otthonról a főnökei, hogy hol a kép, mikor még el se készült. Hiszen az élő tévé közvetítésben ha látták a színfalak mögött készülni a sportolójukat, biztos, hogy a fotósuk le is fényképezte onnan, ahonnan valójában nem is látja. Aztán alig hogy megvan a szükséges kép, rohanás a következő helyszínre, ami nincs közel, de legalább párhuzamosan zajlanak az események. Ráadásul, ha nincs ott jóval a kezdés előtt, akkor nem biztos, hogy lesz jó hely, ahonnan fotózhat….vagy hogy lesz bármilyen helye egyáltalán. Utazás közben persze magával cígöli az összes cuccot, menet közben még szerkesztve és küldve az utolsóként elkészített képeket. Ha nap végén végre leteheti a fényképezőgépet, akkor még átnézi a képeket, hogy akad-e köztük valami érdekes, amit archívra elküldhet, hátha kelleni fog másnap. Így legalább amiatt nem hívogatják nap közben – majd valami másért. Közben felteszi töltőre a fényképezőgépet, telefont, vakut, akkut, laptopot, és amibe még áram kellhet. Aztán próbál aludni, mert másnap – bár addigra már valószínűleg aznap – új nap kezdődik. Kinek már hajnalban, kinek kicsit később, annak függvényében, hogy milyen messze lakik a rendezvényhelyszínektől, és hogy milyen korán kezdődnek a lapja számára fontós versenyszámok. Aztán folytatódik tovább a mókuskerék újabb tizennyolc órás műszakban, tizenhat napon keresztül megállás és szünnap nélkül. Mindezt az időt úgy töltve az Olimpián, hogy csak azokat a rövid pillanatokat látja az eseményekből az ember, amit a tükör épp nem takar ki a keresőben….vagy még azt sem, mert épp az előbb lefotózott pillanatot szerkeszti és küldi a laptopon.
Végezetül ha már a címet a Reuters blogjától kölcsönöztem, jöjjön egy rövid idézet is az ő bejegyzésükből:
“mire befejeztük a fotózást, 15 perccel múlt éjfél, és még mindig nem ettem meleg ételt. Mire visszaértél a szállodába, hajnali kettő volt. Ebéd? Vacsora? Egyik sem!
De ahogy ezeket a sorokat írom, azt elárulhatom, még ha napi 18 órát kell is dolgozni, lehet élvezni. Én határozottan élvezem!”
A kollégák nem csak abban értettek egyet, hogy iszonyatos hajtás és szívás ez a munka, hanem abban is, hogy azért tényleg nagy szakmai elismerés, lehetőség, sőt kiváltság ott dolgozni. Aminek egyaránt örülnek, és amit megbecsülnek, de a körülményekről nem árt tudni, hogy nagyon távol áll tőle, hogy ők nyaraltak volna az olimpia alatt.
Kiegészítés: valaki felvetette, hogy a nikotintapasz dopping vétség-e….szerencsére a fotósokat nem tesztelik. Szerintem élnek is mindenféle energia itallal és hasonlóval, hogy túléljenek egy-egy olimpiát…
Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess Facebook, Google+ és Twitter segítségével!
Van egy sor szakma, amiben nincs hétvége, nincsen ünnep, sem szabadnap. Ilyenek közé tartozik sokszor a kereskedelem is, de különösképp a közlekedés, a vendéglátó ipar, és a média is.
Ma hivatalosan 
