Hirling Bálint (Origo) képe az Index2 vezető anyagában
Fotó: Hirling Bálint/Origo
Ritka dolog, hogy a konkurens csatorna hírportál képét használja valamelyik vezető hazai hírportál - pláne, hogy forrásmegjelöléssel tegye. A közösségi médiával spórolás viszont hajlamos ilyen furcsaságokat eredményezni. Legalábbis úgy tűnt, mikor a poszt eredetileg megjelent. Aztán kiderült, hogy az Index szerkesztői (legalábbis ebben az esetben biztosan) jobban odafigyeltek, mint a kritikusok.
Egy ismerősöm felfigyelt rá (mint kiderült tévesen), hogy az Index2 mai vezető anyaga a budapesti kölyökoroszlánokról író Kultúrajánló blog cikke volt….akik történetesen Hirling Bálintnak az Origo számára készített képét használták. Talán az Indexnél is feltűnhetett a hiba, mert mire mindezt megírtam, már kikerült a kölyökoroszlán a vezető helyről, és már csak kisebb méretben látható az Index új második főoldalán.
Fotó: Barakonyi Szabolcs/Index
Kiegészítés: Mint az Index egyik képszerkesztője, Hernádi Levente elárulta (egyébként illett volna felfigyelnem rá), az Index2 címlapra nem ugyanaz az Origoról származó kép került, mint a reklámozott cikkben szerepel, hanem az Index fotósának, Barakonyi Szabolcsnak egy ugyanakkor, ugyanott (kicsit más szögből készült) képe.
Sokunk hétköznapjainak állandó vita témája, hogy olyanok várnak tőlünk ingyen munkát, akik maguk sem ingyen dolgoznak. Most a fotózástól egy kicsit eltávolodva, egy más területet is emlegetek kicsit.
Viszonylag sűrűn foglalkozom ezzel a témával, van akinek a könyökén jön ki. Viszont rengeteg fotósnak okoz komoly problémát, de természetesen nem csak a mi területünkön divat. Az írókat, újságírókat és még egy sor másik szakmát legalább olyan közvetlenül érint. Akkor a legsarkosabb a konfliktus, mikor nem hétköznapi emberek kérnek valamit privát célra, hanem olyanok várják tőlünk az ingyen munkát, akik maguk sem ingyen dolgoznak, és a mi ingyen munkánk az ő cégük gazdagodásához járulna hozzá.
A napokban a Plastik Média is foglalkozott a témával annak apropóján, hogy az Atlantic Magazine bepróbálkozott Nate Thayer amerikai bloggernél újságírónál. Nagyon megtetszett nekik egy írása és gondolták, hogy ingyen leközölnék. A szerző azonban pontosan tudta, hogy mennyi az ára és értéke a munkájának, sőt ugyanettől a laptól is kapott már korábban állás ajánlatot, úgyhogy nem lett üzlet, csak egy blogbejegyzés, amiben a szerző beszámol az Atlantic próbálkozásáról azzal a címmel, hogy Egy nap a szabadúszó újságíró életéből – 2013.
Az eredeti blogbejegyzés egyik kommentelője, akárcsak az azt magyarul emlegető Plastik Józsi is megemlíti Harlan Ellison amerikai író hasonló témájú videó nyilatkozatát (lásd alább). Ebben az író azon fakad ki, hogy már a sok millió dolláros hasznot termelő Warner Brothers is ingyen munkára kérte őt fel. Nem túl irodalmi válaszának lényege “Fuck you, pay me!”, vagyis “Fizess B+”, de ennél valamivel választékosabban fogalmazza meg a tényállást.
Az angolul nem értők számára gyorsan összedobtam egy szabad fordítást:
“Részlet a Harlan Ellisonról készült Éles fogú álmok című filmből: Kaptam tegnap egy hívást egy kis filmvállalattól itt a völgyben. Egy csomagot készítenek az MGM, nem a Warner Borthers számára a Babylon 5-ről. És egyszer adtam egy elég hosszú interjút a Babylon 5 készítéséről, amire a kitaláló J Michael Strachinsky kért fel. Mondták, hogy szeretnék használni.
Egy fiatal nő felhív és mondja, hogy szeretnék használni a DVD-n, meg lehet ezt oldani? Mondtam, hogy persze, csak annyit kell tennetek, hogy fizettek nekem.
Nem értette. Azt mondja, hogy mindenki más ingyen csinálja. Erre mondom neki, hogy mindenki más lehet, hogy seggfej, de én nem vagyok. Milyen alapon hívtok fel és várjátok, hogy ingyen dolgozzak nektek? Maga kap fizetést ugye? Igen. Kap a főnöke is fizetést? Fizetik az operatőrt? Fizetik a vágót? Fizetik a kamionokat rakodó munkásokat? Odamenne egy benzinkútra ingyen üzemanyagot kérni? Vagy elmenne egy orvoshoz, hogy ingyen operálja meg?
-Hogy merészel engem felhívni azzal, hogy dolgozzak ingyen?
-Gondoltuk, hogy jó megjelenés lehet.
Hölgyem, mondja ezt valaki másnak, aki most jött le a falvédőről. Abban nekem semmi érték nincs, hogy az én nyilatkozatom megjelenik a maguk DVD-jén, amit maguk eladnak. Senki nem fogja azt mondani magában, hogy “imádtam, amilyen interjút adott, megnézem, hogy nem írt-e véletlenül egy könyvet, hogy megvegyem”.
Ennek a szereplénsek számomra semmi értéke nincsen. Az értékes számomra, ha pénzt adtok a kezembe. Fizessetek érte és használhatjátok az interjút.
Azt mondja, ‘nos köszönöm’, és leteszi a telefont, és soha többé nem hallok róluk.
Mindent ingyen akarnak, de ők maguk öt másodpercig sem dolgoznának ingyen. Pontosan tudják, hogy mennyit keresnek, és még többet akarnak. Nekem kéne a Warner Borhters számára ingyen interjút adnom? Koldúsként kéregetek tán az utcán? Nem, b.sszáto meg…
Sosem akarnak fizetni az írónak. És nagyon sok író van mindenfelé, akinek fogalmuk sincs róla, hogy a munkájukért fizetség jár. Így aztán bármit csinálnak, hajlandók ingyen tenni. ‘Fúú, észrevesznek, felfigyelnek rám, híres leszek…’
Árulja el nekem, ők ettől talán kevésbé médiakurvák, mint én? Szerintem nem, csak nekik még csak fel se ajánlották, hogy megvásárolják a lelküket. Én eladtam a lelkem, de legalább a legmagasabb áron! Én nem is pisálok ezeknek anélkül, hogy fizetnének érte…
Olyan dühös vagyok emiatt, mert az amatőrök mindig aláigérnek mindenkinek. Az amatőrök nehezítik meg a profik dolgát. Hiába viselkedsz profiként, ha ezek az emberek hozzászoknak, hogy mindent ingyen megkapnak. Mert minden hülyeséget bedobnak és működik. Már egy példányt se küldenek át a DVD-ből. Ha felhívod őket, hogy hol a DVD, amin szerepelsz, azt mondják ‘Ó, hát már megjelent, egy boltban megveheti.’ Nem veszem meg, vedd meg te és küldd el nekem, mert különben átmegyek és…”
Egyre több fotóriportert és tévé stábot rabolnak ki. Egyes társaságok kénytelenek biztonsági őrt küldeni a munkába induló újságírókkal.
A New York Times cikke arról számol be, hogy az Észak-Kaliforniai városban egyre jobban elharapózik a bűnözés és a rablótámadásokról tudósító sajtó munkások egyre gyakrabban maguk is támadások áldozatává válnak. A cikk említ olyan fotóst, akitől már öt fényképezőgépet elloptak, de a tévé társaságok kamerái még vonzóbb zsákmányt jelentenek a bűnözőknek. Előfordult, hogy élő bejelentkezés közben vették el a kamerát az operatőrtől, vagy az alább beágyazott san diegoi videón például az felvétel közben tépi le a riporter nyakláncát az enyves kezű interjúalany.
A média dolgozók szakszervezetei arra bátorítják tagjaikat, hogy bátran utasítsanak vissza munkákat, ha túl veszélyesnek érzik. Maguk a munkáltatók is fontosabbnak tartják munkatársaik (és persze a cég tárgyi eszközeinek) épségét, mint a kockázat révén elkészíthető tudósításokat. Sok társaság igyekszik sötétedés után elkerülni a veszélyes városrészeket, míg más társaságoknál pedig biztonsági ember kíséri munkába a tudósítókat.
Az ügy érdekessége, hogy az ellopott fotó és videó felszerelések nem jelentek meg a környékbeli használt kereskedésekben és az Ebayen vagy más szokványos online értékesítési felületen. Többen úgy gondolják, hogy az ellopott eszközöket videóklipek, független filmek és pornó forgatásokon hasznosítják.
Természetesen a címben szereplő állítás egyértelműen hülyeség. Olvasd el, hogy miért írok mégis ilyen nyilvánvaló túlzásokat!
Egyébként is frusztrál, hogy sok helyen megismernek vadidegen emberek. Talán hiba, de nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, mikor valahol bemutatkozom – vagy még az se kell, mert már arcról felismernek – és rávágják, hogy “jó a blogod, rendszeresen olvasom”. Tudom, hogy rengetegen olvassák a blogomat, és örülök, hogy sokan fontosnak tartják, amikről írok. Jó érzés, hogy sokan szeretik a blogomat. A pozitív visszajelzéseknek is örülök, de tényleg nem tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. Nem láttam még magam ilyen helyzetben, de sejtem, hogy pislogok üveges szemekkel, vagy válaszolok valamit, ami épp eszembe jut, és emiatt öntelt baromnak, vagy éppen muja senkinek tűnök.
A sztori
Az egyik legutóbbi élményem minden korábbit túlszárnyalt. Egy beszélgetésben a profi fotósok felszerelése kapcsán szóba került a World Press Photo és sokszoros Magyar Sajtófotó díjas Gárdi Balázs és a közismert tény, hogy ő is fotózik iPhone-al. A beszélgető partner erre közölte, hogy nem ismeri Gárdi nevét. Majd mikor a beszélgetés kicsit később lezárult, minden hátsó szándék nélkül gondoltam azért mégis csak illik bemutatkoznom, ha már az elején ezt elmúlasztottam. Mikor kimondtam a nevem, akkor ő rávágta, hogy rólam viszont már hallott.
Ledermedtem. Ezzel a helyzettel még annyira se tudtam mit kezdeni, mint más hasonlóval, mikor csak úgy felismernek. Még értem is a jelenséget, hogy az én blogomat elég sokan olvassák és linkelgetik minfenféle fotós témában, így egy-egy őt érdeklő téma kapcsán könnyebben találkozik velem. De hogy bárki számára ismertebb legyen az én nevem Gárdi Balázsénál (és itt egy őrült hosszú listát felsorolhatnék még a nálam fontosabb fotósokból) – akivel mellesleg a blogon is viszonylag sűrűn foglalkozom, tehát innen is lehetne ismerni. Erre nehezen tudok mit mondani. Szomorú!
Nem neheztelek az illetőre, és remélem, hogy ő sem neheztel ezért az írásért, ha olvassa. Nem őt akarom bántani érte, csak a helyzet abszurditását akarom kiemelni. Meg azt, hogy ez így nem jó.
Ha nem ismered Gárdi Balázs nevét, akkor gyorsan kattints a nevére, és olvasd végig a róla szóló írásaimat (meg a bennük linkelt oldalakon mások írásait is), és persze nézd meg a honlapját is. Ha ismered, akkor meg azért tegyél ugyanígy, mert tudod, hogy érdemes!
Egyre többet látom a neten a felháborodást a celebből bűnözővé vált Gáspár Győzővel kapcsolatban. A kritika jogos, de miért nem a lényeget kritizálják? Nem, nem a bulvár sajtót, hanem a közönséget, akik kíváncsiak rá.
Múlt heti ítélete miatt Győzikére lassan úgy fest, többen fújnak, mint ahányan előtte kedvelték. Ez persze így túlzás, mert a jelek szerint még mindig él Győzi celeb bája. Nem arra gondolok, hogy reality-t csinált a bíróságon, hanem arra, hogy még mindig el lehet vele adni az újságokat.
A bulvár sajtóban szinte mindegy, hogy valakit szeretnek vagy utálják. A lényeg, hogy ha az ő arca (vagy éppen a feneke) van a címlapon, akkor jobban fogy az újság. És te veszed meg, az átlag magyar, aki a képen szembe van vele állítva.
Érdekes, hogy a mellékelt, neten talált kép csupa olyat ró fel Gáspár Győzőnek, ami eddig is mind igaz volt rá, és tudta is mindenki. Mégse volt miatta akkora a felháborodás, hogy elkapcsold a tévét, ha ő volt benne, ne kattints a hírre, ha az ő neve van a címben. Sőt ezután se lesz ez másként. Ezután is meg fogod nézni a műsort, amiben szerepel, ezután is rákattintasz a róla szóló cikkekre, és ezután is hozzájárulsz majd, hogy ő munka nélkül gazdagodjon, általad és a fenti döntéseid által. Mert valójában szereted őt – vagy csak utálni szereted, de az neki is meg a bulvár sajtónak is egyre megy, amíg az érzelmeiddel támogatod a gépezetet.
Szerencsémre
Nekem soha nem kellett Győzit fényképeznem, pedig hosszabb-rövidebb ideig 1-2 bulvár lapnál is megfordultam. Mégse hozott össze vele soha a munka. Pedig ő azon kevés magyar celeb közé tartozik, akit legalább felismerek, ha szembe jön…
TweetVölgyi Attila fotóriporter gondolatai fotózásról, szakmáról, képekről, és a világról. A sajtóban dolgozva látom, hogyan működnek (vagy épp nem működnek) dolgok, és ezeknek a dolgoknak próbálok hangot adni kötetlen formában. Kövess a Twitter, Google+ és Facebook segítségével is, mert itt további dolgokat is megosztok, amik a blogra nem mindig kerülnek fel.
