‘Joao Silva’ címkével ellátott bejegyzések

Obama elnök fogadta Joao Silvát, a sérüléséből felépülő fotóst

2011. szeptember 22. csütörtök
JoaoSilva Obama OvalOffice photoPeteSouzaWH Obama elnök fogadta Joao Silvát, a sérüléséből felépülő fotóst

Fotó: Pete Souza/Fehér Ház

Lábai afganisztáni elvesztése után, felépülése közepén Joao Silva már újra dolgozik. Első munkái között mi mást fotózhatna, mint a Becsületrend átadását a Fehér Házban, ahol Obama üdvözölte a fotóst…

A NY Times Lens blogja tette közzé múlt héten Silva legújabb, Fehér Házban készült képeit, és élménybeszámolóját a munkába való visszatérésről.

“Isten hozta visszatérése alkalmából!” üdvözölte Obama elnök a Fehér Házba fotózni visszatérő Joao Silvát. Ezután az Ovális irodába kísérte. “Nos, milyen érzés újra dolgozni?” kérdezte, miközben személyi fotósa, Pete Souza megörökítette a találkozásukat.

Így kezdődött Joao Silva munkája azóta, hogy elhagyta a Walter Reed Egészségügyi Központot, ahol aftanisztáni balesete után kezelték. A feladat, amivel a Fehér Házba küldték, hogy megörökítse, amint a tengerészgyalogos Dakota Meyernek az elnök átadja Becsületrendjét, az USA legmagasabb katonai érdemrendjét.

Mint Joao lapjának fotós blogja írja, Joao fejében pont ugyanaz a kérdés járt, amit az elnök is feltett neki: “milyen érzés újra dolgozni?”

Joao mindenkinek ugyanazt válaszolta, aki ezt a kérdést tette fel neki. Nem tudja, míg nem látja a képeket, mert csak a fotókbók derül ki. Ha a képei nem jók, akkor nem érzi jól magát.

JoaoSilva work photoPeteSouzaWhiteHouse Obama elnök fogadta Joao Silvát, a sérüléséből felépülő fotóst

Fotó: Pete Souza/White House

A következő órában sok képet készített, hiszen fotózni jött a fehér házba, az elnöki fogadtatás csak a kezdet volt – amihez Obama ragaszkodott, mikor megtudta, hogy Silva érkezik tudósítóként.

A kitüntetett katona kérésére Silva is bemehetett az Ovális irodába, mikor családjával fogadta az elnök, hogy jelenlétükben lássa el kézjegyével a kitüntetéshez járó, és azt hitelesítő adományozó levelet.

A Lens Blog azt is elmeséli, hogy milyen kihívásokkal kellett Joaonak megküzdenie a munkába visszatérve. Korábban mindig nyüzsgő típus volt, folyton mozgásban, fotózás közben mindig új helyet keresett, ha kellett, lehajolt, térdelt a mellette elhaladó emberek között. Most műlábakkal lassabb és küzd, hogy az egyensúlyát megtartsa.

Így is lettek jó képei – amiket egykor már azelőtt megérzett, hogy bekövetkeznének, hogy aztán lefotózza. Most azonban gyakran nem tudott a közelükbe férni. Az elnök és Mr Meyer jóvoltából jelen lehetett. Ott volt köztük, de az Ovális iroda bútorai akadálypályát jelentettek neki.

Az első dolog, amit magában mondott, mikor az elnök üdvözölte Mr Meyert, az volt, hogy “lemaradtam”. Később jobban is körülírta: “Nem voltak meg a képek, lemaradtam a pillanatokról. És ott van a dolog fizikai oldala is: Fájdalom, folyamatos, szűnni nem akaró fájdalom.”

“Ezért félrevezetőek ezek a képek”, mondta miután beküldte a képeket a New York Times szerkesztőségébe. A képek erősek voltak, de ő pontosan tudta, hogy mi mindenről maradt le. És tudta, hogy azok a képek milyen erősek lehettek volna, ha sikerül őket elkészítenie.

DakotaMeyer Obama MedalOfHonor photoJoaoSilvaNYtimes Obama elnök fogadta Joao Silvát, a sérüléséből felépülő fotóst

Fotó: Joao Silva/New York Times

Joao sok tekintetben számított rá, hogy milyen nehéz feladat elébe néz. Azért vállalta a feladatot, mert az különleges volt. Mr Meyer évtizedek óta az első a tengerészgyalogság állományából, aki életében átvehette a Becsületrendet.

Története a háború legmélyebb, és legmegindítóbb elemeit hordozza magán: elárulták az afgán kormány járőrei, akiket parancsai szerint segítenie kellett; a parancsnokság hibái, mialatt az emberei tűzharcban álltak; az elemi késztetés, hogy tétlen szemlélés helyett segítsen a csapdába esetteknek; végül a dicsőség, hogy többeket megmenthetett – ha nem is mindenkit, köztük barátait is.

Mr. Meyer és a Fehér Ház biztosították, hogy Joao sikerrel tudósíthasson. De a felkészülés során legbelül tudta, hogy még nincs itt az ideje, hogy dolgozni kezdjen. És hogy ez még nem az új, profi Joao Silva. Még nem. Ez egy próbatétel volt, és ízelítő abból, hogy mi áll még előtte – és mindez stresszes környezetben.

Joao fejében sok minden járt.

Miután elfogadta a felkérést, és mikor meghallotta, hogy az elnök kérte, hogy újra személyesen találkozzanak (korábban Walter Reed kórházban tett elnöki látogatás során találkoztak), Joao rájött, hogy lehetősége lesz valamire, amit legutóbbi találkozásuk során elmúlasztott. Köszönetet akart mondani, tisztán és érthetően.

És ebben sem akart kudarcot vallani.

Szerdán Joao Silva elment a Fehér Házi munkához illő ruhát venni. Vett új nadrágot, fekete cipőt, inget, és még nyakkendőt is. Mint vásárlás közben – ízes, de nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel tarkítva – hozzáfűzte, még az esküvőjén sem viselt nyakkendőt.

A saját küldetésére készült. Csütörtökön felkelt, felcsatolta a lábait, megborotválkozott, felvette új ruháit, és leült a kórházhoz közeli kis lakása asztalához. Csak egyetlen példánya volt a Greg Marinovich barátjával közösen írt Bang Bang Club könyvükből, háborús fotósok kalandos életéről. Felnyitotta a könyv fedelét, és írni kezdett egy jegyzetet, amit szeretne, ha mindenki hallana.

BangBangClub SilvaBookForObama photoCJChiversNYtimes Obama elnök fogadta Joao Silvát, a sérüléséből felépülő fotóst

Fotó: C. J. Chivers/New York Times

Joao egy civil. Dél-Afrika és Portugália állampolgára. A amerikai hadsereg mégis ugyanolyan ellátást biztosított neki, mint saját katonáinak, akikkel együtt tette kockára az életét, hogy segítsen jobban megérteni az afganisztáni és iraki háború. Ezért mondania kell valamit.

“Kedves Obama Elnök úr,” írta kézzel a könyv első oldalára. “Köszönöm önnek, és az amerikai népnek a vendégszeretetüket. Hogy a Walter Reed kórházban gyógyulhattam, ahol kétségkívül az életemet mentették meg.”

“Csodálattal, Joao Silva.” tette hozzá.

Hálájának jelképét személyesen adta át az elnöknek, miután Mr. Meyer átvette érdemrendjét. Joao addigra már elfáradt, és hazaindult. A szerkesztő felhívta, hogy gratuláljon a képekhez, és megkérdezze, hogy érzi magát. “Kimerülten, de jól vagyok.”

Pénteken Joao visszatért a kórházba, ahol folytatják sérülései gyógyítását.

Kevin Carter ma lenne 51 éves – ha 33 évesen nem menekül a halálba

2011. szeptember 13. kedd
kevin carter Kevin Carter ma lenne 51 éves   ha 33 évesen nem menekül a halálba

Kevin Carter

Talán Kevin Carter nevét talán nem mindenki ismeri. Képe a haldokló kislányról, és a rá leselkedő keselyűről viszont az afrikai éhezés szimbóluma lett. Akárcsak az újságírói etika egyik legfontosabb kérdése: segíteni vagy tudósítani?

Bolla Eszter blogbejegyzése hívta fel a figyelmem az évfordulóra, de Kevin Carterrel Hernádi Levente, és megannyi más blog is foglalkozik. Ellentmondásos személyiség, élete különleges volt, életműve komoly és hogy pontosan miért dobta el az életét, máig tisztázatlan.
Nem csoda, hogy fotója nem csak a sajtó/fotó történelem részévé vált, hanem iskolában oktatott tananyaggá is. Felveti az örök kérdést, hogy lehet-e valaki puszta szemlélője, krónikása borzalmas eseményeknek, maradhat-e kívülálló a fotós?

Kevin Carter 1960. szeptember 13-án született a dél-afrikai Johannesburgban. Fotóriporterként szép karriert futott be. Pályafutásának legismertebb része a Bang Bang Klub néven emlegetett alkotócsoporthoz köthető, melyről könyv, és nemrég film is készült a csoport két még élő tagjának közreműködésével.

Sudan StarvingChildVulture photoKevinCarter Kevin Carter ma lenne 51 éves   ha 33 évesen nem menekül a halálba

Kevin Carter Pulitzer-díjas képe

Az éhező szudáni lány
Carter 1993. márciusában a Bang Bang Klub másik tagjával, Joao Silvával ment Szudánba, hogy a háborúról és az éhínségről tudósítsanak. Ekkor talált az éhező lányra, aki összeesett egy segélyközpont közelében, mikor egy keselyű szállt le mellé. Carter később azt mondta, hogy 20 percig várt rá, hogy a keselyű széttárja szárnyait. Végül elkergette a madarat, a lány pedig biztonságban volt, mikor otthagyta.

A keselyű
1993. március 26-án jelent meg a New York Times hasábjain a lányt és a madarat ábrázoló kép, majd később az Afrikát sujtó éhínség szimbólumaként az egész világot bejárta, Carternek Pulitzer-díjat szerezve. Viharos fogadtatására reagálva szokatlan módon a NY Times közzétett egy szerkesztői megjegyzést: “Mr. Cartertől megtudtuk, hogy a lány folytatta útját a segély állomásra, ő pedig elzavarta a keselyűt.”

Cartert több támadás érte, amiért nem segített a lányon. A floridai St Petersburg Times azt írta “A férfi, aki a fényképezőgépét állítgatja, hogy a legjobb képet készíthesse a másik szenvedéséről, ugyanolyan ragadozó, egy másik keselyű.”

KevinCarter photoKenOsterbroek Kevin Carter ma lenne 51 éves   ha 33 évesen nem menekül a halálba

Kevin Carter munka közben Fotó: Ken Osterbroek

A szemtanú
Joao Silva máshogy emlékszik a történtekre: az őket is szállító ENSZ repülő személyzete mindössze fél órát adott a két fotósnak, mert ennyi idő kell nekik az élelmiszer adományokat kiosztani. Míg Silva elment gerilla harcosokat keresni, Carter a repülő közelében maradt, és az éhező gyerekeket fényképezte. Silva elbeszélése szerint társát megrázta a látvány, mert ez volt az első alkalom, hogy éhezőket fotóz, így elég sok képet készített. Ő maga is fotózta a gyerekeket, de ezek a képei sosem jelentek meg.

Silva elmondása szerint a környék asszonyai előjöttek fa kunyhóikból, mikor a gép megérkezett, hogy átvegyék az élelmiszereket az ENSZ csapatoktól. Erre az időre hagyták magukra látóhatáron belül a gyerekeiket, és ugyanez történt a képen szereplő lánnyal is, mikor a keselyű leszállt mögé. Carter óvatosan ment a közelükbebe, hogy összekomponálhassa kettőjüket és nehogy elijesssze a madarat. Úgy tíz méterről elkészítette képeit, majd a madár elrepült.

Kevin Carter halála
Carter halálhírét 1994. július 29-én hozta le a New York Times. Halálát szén-monoxid mérgezés okozta, kocsijában búcsúleveleket találtak, életének 33 évesen önkezével vetett véget. Egy hat éves kislány, és két lánytestvér maradt utána. Apja szerint “Kevin mindig magával cipelte a munkája borzalmait”, amik sosem hagyták nyugodni.
A szudáni út előtt, és után is rengeteg borzalmat látott, és fényképezett. Az apartheid rendszer bukása idején zajló dél-afrikai törzsi háborúkban élve felkoncoltak, elégettek embereket a portyázó csapatok. Magánélete sem volt nyugodt, életkörülményei is rendezetlenek voltak, nem sokkal öngyilkossága előtt veszítette el egy összecsapásban barátját Ken Osterbroeket.

Búcsú levelében ezt írja: “Levert vagyok… nincs telefonom… nincs pénzem lakbérre… nincs pénzem gyerektartásra… nincs pénzem a hitelekre … pénz!!! Kísértenek a gyilkosságok képei, düh és fájdalom … szenvedő és sérült gyerekek, lövöldöző őrültek, néha a rendőrség, gyilkosok … megyek, hogy találkozzak Kenel, ha elég szerencsés vagyok.”

Források és felületesség
Pár éve még kör e-mailként keringett, de a blogoszférán is nyomot hagyott Kevin Carter története. Egy félinformációkból összerakott, forrásnélküli hoax képében a mai napig fellelhető.

Azt javaslom, inkább a történet forrásainak próbájon mindenki utána nézni, akit érdekel. Olvassátok el a hiteles forrásokat, nézzétek meg a Bang Bang Klubról készült filmet, vagy a Kevin Carter haláláról készült dokumentumfilmet.

Elindult a Bang Bang Klub film weboldala

2011. március 30. szerda

BangBangClub website Elindult a Bang Bang Klub film weboldalaA Bang Bang Klub egy izgalmasnak ígérkező film, ami négy fotós valós történetét meséli el a dél-afrikai apartheid rendszer felbomlása idején. Bepillantást enged a törzsi háborúk borzalmaiba, és hogy hogyan dolgoztak az azt megörökítő fotóriporterek. Most pedig elindult a film weboldala, ahol még több részlet derül ki a filmről, és a hátterében húzódó valós eseményekről is.

Mint az Origofoto tegnap felfigyelt rá, az IMDB oldalán (is) elérhető a Bang Bang Klub című film trailere, immár HD minőségben. A trailer java részt ugyanaz, mint amit már a film első vetítéséről szóló írásba ágyaztam közel fél éve. A legszembetűnőbb változás, hogy az előzetes végén megjelenik a film weboldalának címe: http://thebangbangclub.com/

Tetszetős és egyszerű weboldal
A weboldal a film hangulatához illően kicsit retro stílusú. A Bang Bang Club könyv borítójának fekete, vörös és fehér színekből összeálíltott oldalon természetesen megtalálható a film bemutatása, és a szereplők ismeretetője, maga az előzetes, és a filmben szereplő fotósok bemutatása épp úgy, mint egy válogatás ismert lapok kritikáiból.
Külön jó pontnak tartom, hogy a weboldal a legtöbb film honlapjával ellentétben nem full flash oldal, sőt egyáltalán nem tartalmaz flash elemeket, még az előzetes lejátszása is HTML5 alapú, így hibátlanul élvezhető iPhone és különösen iPad képernyőn is.

Furcsa, hogy míg az IMDB-n akár HD minőségben is megtekinthető az előzates, a film weboldalára csak egy kisebb felbontású YouTube videó van beágyazva (pedig mint alább látható, a YouTube-n is fent van HD minőségben).

Hiányzik a galéria
Szokatlan módon a weboldal nem a szokásos filmes honlap elemekkel operál. Nincs fent rajta több féle teaser és trailer verzió, nem tölthetők le róla háttérképek, sőt – számomra meglepő módon – egyáltalán nincsen rajta fotó galéria.
Azért is furcsa a galéria hiánya számomra, mert a film ugyebár fotósokról szól, ráadásul valóban létező (részben már csak egykor élt) fotóriporterekről, akik nagyon is valódi, sőt nem egy esetben közismert, és ikonikussá vált képeket készítettek, amik egy része akár eredetiben, akár a film számára feldolgozva, újraalkotva a filmben is megjelennek. Ezeket így, akár érdemes lenne egymás mellé tenni, hogy összehasonlítható legyen mit és mennyire változtattak.

A szereplők
Érdekes, hogy bár valós történetet, és valós szereplőket felvonultató filmről van szó, a film honlapján mégsem kerülnek egymás mellé a valódi fotósok, és az őket alakító színészek portréi sem. Pedig ezt a nyilvánvaló összehasonlítást is mindenki elvégzi maga, hiszen – nagyon helyesen – az oldalon nem csak a karaktereket alakító színészeket mutatják be, hanem a történet középpontjában álló fotósokat, azok életművét is.

A blog a legérdekesebb
Nem nagyon találkoztam még olyan film honlappal, amin blog is üzemel a filmmel kapcsolatban. A Bang Bang Klub honlapja ebben is eltér a szokásoktól – úgy gondolom nagyon helyesen.
A blogon gyűjtik a filmmel, annak történetével, szereplőivel, és forgatásával kapcsolatos összes információt. Található itt egy-két werk fotó és nyilatkozat a szereplőkrő is, de fel kerültek korabeli híradó részletek, amik a filmben feldolgozott valódi eseményekről szólnak, a történetben szereplő igazi fotósok egy-egy kiállításmegnyitója, vagy épp nyilatkozata is helyet kapott. Sőt szerepel a blogon James Nachtwey is, mint a dél-afrikai helyzetről a film szerplőivel együtt tudósító fotósok egyike, és beágyazva a TED közönsége előtt négy évvel ezelőtt elhangzott kívánsága.
Már már nélkülözhetetlen elemként pedig folyamatosan követik a blogon Joao Silva felépülésének történetét, hiszen ő a Bang Bang Klub két még élő tagjának egyike, aki Afganisztáni sérülése előtt maga is részt vett a film szakmai konzultációjában, épp úgy, mint a film alapjául szolgáló könyv megírásában.

Leginkább a könyvet hiányolom
A film weboldaláról nekem hiányzik a könyv. Említést se nagyon találok róla, pedig ez az a könyv, ami a film történetének alapjául szolgál. Ugyanaz a két fotós, Greg Marinovich és Joao Silva írta, mint akik a film elkészítésében is részt vettek. És még ha a könyv reklámozása fel is vethetne némi üzleti ellenérdekeltséget – különösen, ha nincs üzleti megállapodás egy könyvterjesztővel sem – mégis elválaszthatatlannak tartom a könyvet a filmtől.
Attól pedig ma aligha kell tartania bármelyik filmforgalmazónak, hogy a történet alapjául szolgáló könyv tömegesen elvonná a filmvászon elől a közönséget. Épp ellenkezőleg, szerintem inkább egymást reklámozná könyv és film, ami közös érdek lenne…

Joao Silva “kiszabadult” a kórházból

2011. január 21. péntek
JoaoSilva liberated outOfHospital photo DavidGuttenfelderAP Joao Silva “kiszabadult” a kórházból

Fotó: David Guttenfelder/AP

A NY Times Lens blogja örömmel számolt be róla, hogy az Afganisztánban aknára lépett Joao Silva végre kimehetett a kórházból.

Cikküket azzal a kérdéssel indítják, hogy “vajon boldog lehet-e a washingtoni National Mallon egy fotóriporter, aki a világ legtávolabbi szegleteiből tudósított?” Majd azzal a magától értetődő válasszal folytatják: persze hogy boldog, ha előtte hónapokig volt bezárva egy kórházi szobába, mert elveszítette a lábait egy akna balesetben.

Az örömhír, hogy mintegy három hónap kórházi kezelés után a New York Times fotóriportereként háborús sebesülést szrzett fotós kimenőt kapott a Walter Reed katonai kórházból. Négy barát és munkatárs társaságában vágott neki a turistalátványosságokkal teli Washingtonnak.
Mi mást nyilatkozhatott volna az őt alkalmazó lapnak, akik (nagyon helyesen) folyamatosan beszámolnak az állapotáról, mint hogy “reemek volt végre kimenni. Felszabadító vol. Újra embernek érezhettem megam, nem fogolynak a négy fal között.”

Elsőként a vietnámi veteránok emlékművét kereste fel, ami egy tolószékből szemlélve, háborús sebesüléssel egészen máshogyfest, mint máskor. Silva szerint “a nevekkel teli fal megindítja az embert”. Felkeresték a második világháború emlékművét is, ezután Michelle Obama kedvenc mexikói étterméb ebédeltek, és a kínai negyed forgatagában töltődött fel, mert szerinte “ez energia megerősíti, hogy még életben vagyunk”.
De a nap végén még vissza kellett térnie a kórházba, ahol még hosszas rehabilitáció vár a többszörös háborús veteránra.

A Lens blog feleveníti azt is, hogy Silva első kérései közt szerepelt októberben, hogy ihasson egy sört, amit önfeláldozó kollégái szívesen teljesítettek is volna, de az orvosai ezt hosszú ideig nem engedték neki.
A NY munkatársai pedig most közölték a fotós blogon, hogy neve elhallgatását kérő forrásuk szerint Silva már orvosi engedéllyel sörözhet – a forrás anonimitását pedig tiszteletben tartják, mert mégis csak a főnökük…

Emilio Morenati meglátogatta a gyógyuló Joao Silvát

2010. december 10. péntek
Morenati visit JoaoSilva photo DavidFurst NewYorkTimes Emilio Morenati meglátogatta a gyógyuló Joao Silvát

Fotó: David Furst/New York Times

Szintén Afganisztánban megsebesült kollégája, Emilio Morenati látogatta meg Joao Silvát a kórházban, hogy megossza tapasztalatait, és amennyire lehet, segítse felépülését.

A New York Times Lens Blogja számolt be róla, hogy az elmúlt másfél évben hasonló sérülést elszenvedett, amerikai sajtónak dolgozó két fotós most találkozott. Emilio Morenati 2009-ben veszítette el a lábát, mikor az őt szállító konvoly aknára futott. Ő maga is a Walter Reed katonai kórházban épült fel sérüléséből, és főnökével közösen győzték meg a New York Times illetékeseit, hogy Silva felépülését is ez az intézmény tudná leginkább segíteni. Az AP hírügynökségnek dolgozó spanyol származású Morenati szerint a Wlater Reed csodákra képes a sérült katonákkal, akik innen hazatérve újra szinte tökéletesen teljes életet élhetnek. Mint elmondja, saját felépülésében is sokat segített, hogy ugyanazokkal a katonákkal – bajtársakkal – csinálhatta végig a rehabilitációt, akikkel a balesetet Afganisztánban közösen elszenvedték.

Morenati arra is visszaemlékezik a New York Times írásában, hogy – akárcsak Joao Silva is tette nemrég – visszakövetelte a fotó felszerelését. “Az ilyesmit fotósok nem túl kedvesen szokták.” – teszi hozzá. Nem csak megörökítette a felépülését, de magában a felépülésében is komoly szerepet kapott a fényképezőgép. Külön gyakorolta, hogy újra stabilan tudjon állni fényképezés közben.
Morenati egyébként már teljesen felépült, és újra dolgozik. Mint egy interjúban nyilatkozta, műlábával hegyet mászott, folyókban gázolt, és nemrég tért haza Haitiről, ahol a kolera járványról készített tudósítást.

Morenati szerint Silva sokkal erősebb, mint ő volt, és mindenki számára példa értékűnek tartja a kitartását. Nem volt számára könnyű ez a látogatás, de azt mondja, neki is erőt adott az úthoz, ami még előtte is ott áll, és amin kollégája még csak most készül elindulni.

Miközben a Reuters tegnapi tweetje épp arra buzdít mindenkit, hogy írjon bátorító üzeneteket Silvának a számára létrehozott oldalon keresztül, akárcsak névrokona, Aníbal Cavaco Silva, a portugál elnök is tette, addig Morenati arra figyelmeztet, hogy “ami segít neked, ugyanúgy nyomást is gyakorol rád”. Hozzáteszi, ha átadhatnék üzenetet Joaotól, az lenne: “Ne küldjetek leveleket, mert nem tudom elolvasni és megválaszolni őket.”