“A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van.” – Bob Dylan
Nagyon igaz a mondás, de ha főállásban végez az ember valamilyen munkát, akkor nem elegendő, hogy kedve legyen az embernek hozzá. Fontos, hogy megfizessék a munkáját, de az sem elhanyagolható szempont, hogy meg is becsüljék
Érdekes, hogy mostanában dolgozó ember alig hagyja magát munka közben fényképezni, és szinte alig látni valakit, aki dolgozik. Különösen a sajtóban alig látni munkás embert. (Itt most nem a sajtómunkásokra gondolok, hanem a munka megjelenéséről a lapokban.) Minden tele van politikusokkal, sztárokkal, meg persze balesetekkel, de munkás embert alig látni. Ennyire megunták volna az emberek a szocialista munkásmozgalmi propagandát? A régmúltban még nem csak hogy divat volt a munka, de kifejezetten dícsérték és éltették, önálló munkák jelentek meg a munkáról általában véve is, és egyes munkaterületekről külön-külön is. Ma inkább mintha elkerülni próbálnák az emberek, hogy dolgozni kelljen., ami az oktatás első számú motorjának is tűnik egyben. És ha netán megpróbáljuk lefényképezni azt, aki dolgozik, az meg gyorsan eldobja az ásót / kapát / kalapácsot, és rágyújt.
A másik fontos vetülete, hogy az emberek nem becsülik egymás munkáját. Konkrétan leginkább a fotós munkáján érzem ezt. Talán mert nekem ez a munkám. Az emberek alig törődnek azzal, hogy egy jó fotó elkészítése mennyi időt, felkészülést, energiát, szakértelmet és technikát igényel. És még ha tudják is, akkor sem szokták értékelni. Persze nem sajnáltatni akarom magam, mert köszönöm jól vagyok. Sok nálam kevésbé szerencsés kollégámmal ellentétben engem még a válság sem vágott földhöz, bár nincs is még vége….de bosszant a nem új keletű jelenség, amivel napról napra szembesül az ember.
Érdekes, hogy más szakmákban nem vagy legalábbis látszólag kevésbé jellemző, hogy az emberek elvárnák az ingyen munkát. Sok területen szóba sem állnak az emberrel míg ki nem fizeti a kiszabott konzultációs díjat. Megint máshol pedig még a díjtáblázat szerinti tarifa megfizetése sem elegendő, mert jár a jatt, borravaló, vagy a hálapénz. A fotózásnál viszont nem hogy az alkotói tevékenységet nem akarják megfizetni, gyakran még az eltöltött idő, és az utazási költség se jön ki a nagyvonalúnak gondolt ajánlatból. Van, hogy el kell gondolkoznom, érdemes-e ennyiért kimozdulni, mert ha beugranék a Mekibe idénymunkásként, jobb órabérem jönne ki, mint egy egész napos fotózással, amihez oldjam meg az utazást, természetesen a saját eszközeimet használom (és amortizálom), és akkor még a képek időigényes feldolgozásáról nem is esett szó, de mindenki úgyis mindent azonnal akar, úgyhogy erre idő sincsen. Ráadásul sokszor az ár, mint vita alap nem is kerül elő, mert az emberek érdeklődése már akkor szerte foszlik, ha kiderül, hogy nem ingyen dolgozik az ember, a díjat meg már meg sem kérdezik. Bár az alkudozás se épp kedves tevékenységem. Persze lehet, hogy velem van a gond, amiért sosem próbálok alkudni a tej vagy a kenyér árából, sőt a telefonszámlát (meg minden más kötelezettségem) is alkudozás nélkül befizetem.
A fotózás esetében viszont nem csak az anyagi megbecsülést hiányolom, hiszen a motivációnak nem ez az egyetlen forrása, és bármilyen anyagias világban élünk, azt vallom, hogy nem is ez a legfontosabb. Az egy dolog, hogy szinte mindenki elvárja, hogy ingyen kapjon fotókat – és persze azonnal. De hogy a legelemibb udvariassági gesztust sem képesek megtenni, az igazán bosszantó. Nem reklám, sőt nem is igazán érték, hogy a fotóst feltüntessék – és bár szerzőjogi kötelesség feltüntetni, mégis mindenki ezzel próbál először alkudni. Sőt ha megfizetik korrektül a munkabérem, én el is tekintek tőle szívesen. Tényleg nem vagyok hiú rá, hogy ott legyen a nevem minden kép alatt. De mivel sokan használják a képeket itt-ott “csak iwiw-re”, vagy “csak buliból”, talán annyit illene kiírni, hogy kinek a képére vagyunk annyira büszkék. Az igazi gond ezekkel a “csak”-okkal meg az, hogy onnantól nincs megállás, mert a “csak”-ot sem tartják tiszteletben. Csak magának elkéri valaki a képet, majd kiteszi ide-oda-amoda, és elküldi még néhány ismerősnek, aztán értetlenül áll előtte, ha megjelenik a sajtóban, vagy akárhol. Jobb esetben csak forrásmegjelölés nélkül, rosszabb esetben valaki más neve alatt. De ha ezt megpróbálom megelőzni pl vízjelekkel, vagy azzal, hogy nem osztogatom csak úgy képeket, akkor én vagyok a hibás mások szemében, hiszen az “csak egy kép”…
