‘igénytelen’ címkével ellátott bejegyzések

Hogyan szúrjuk el egy esküvő képeit?

2009. október 13. kedd

“1500 Font birság az esküvő képeit elszúró fotósnak.” – több ilyen hír és ítélet kellene!

article 1218248 06B50421000005DC 210 634x421 Hogyan szúrjuk el egy esküvő képeit?

Fotó: Gareth Bowers

Egy barátom / kollégám pár napja hívta fel a figyelmem a brit Daily Mail elszúrt esküvői fotókról szóló cikkére. A cikk beszámol Marc és Sylvia Day peréről esküvői fotósuk, a Fresh Images cégnév alatt dolgozó Gareth Bowers ellen megnyert peréről. Mint az a cikkből kiderül, a pár 1450 fontot (mintegy 420 ezer Forint) fizetett ki esküvői képeiért, amik totálisan élvezhetetlenül sikerültek. Nem elég, hogy a fotós a legalapvetőbb szakmai és esztétikai hibákat követte el, de még arra sem volt képes, hogy az ajándékba kínált üdvözlő kártyán helyesen írja le a pár nevét.
A bíróság elfogadta a bizonyítékként benyújtott fotókat, és kimondta a felperes pár igényének jogosságát, büntetést és kártérítést róva ki a kontár fotósra. A peranyagban szereplő képeket használtam fel itt illusztrációként, de az eredeti cikkben több, és nagyobb méretben (nem jobb kivitelben, hiszen pont ez a per tárgya) megtekinthető.

article 1218248 06B5015B000005DC 155 634x422 Hogyan szúrjuk el egy esküvő képeit?

Fotó: Gareth Bowers

Az angol cikk kommentjei közt több is igen érdekes volt. Többen például arra – a lassan már közhellyé váló, mégis szüséges, és nem elégszer ismételhető intelemre – hívták fel a figyelmet, hogy alaposan ki kell választani akivel az esküvői (bár szerintem nem feltétlenül csak azt) képeket csináltatja az ember.
Ami még ennél is érdekesebb az említett kommentek közt, hogy vajon a fotós, esküvői fotós, és egyéb rokon szakmai szervezetek miért nem emelnek szót az ügyben, miért nem használják ki arra, hogy hirdethessék saját létezésüket, érvényesíthessék saját (és az általuk képviselt szakemberek) érdekeiket, és főleg minél nagyobb publicitást szerezzenek az ügynek. Jó és jogos kérdés. Ahogyan az is, hogy vajon a magyar szakmai szervezetek, a magyar sajtó, és a magyar szaksajtó miért nem fordít hangsúlyt erre az ügyre, erre a jelenségre és miért nem adnak hangot ezzel kapcsolatos nézeteiknek. Pedig nálunk ez ugyanúgy probléma, csak itt nem nagyon születnek ilyen ítéletek. Vagy legalábbis nem nagyon tuduk róluk. Pedig kellene….ti mit gondoltok?

Címkék:, , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, Hír, Linkajánló, Vélemény kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

Szakmai igényesség

2009. szeptember 18. péntek

“Komolyan itt tart a vizuális kultúra és a marketing szakmai igényesség a mai magyar valóságban?”

Foto mobil nokia5110 camera Szakmai igényesség

Fényképezős mobiltelefon

Jutott eszembe, mikor tegnap megláttam egy sajtó felhasználásra kiadott képet. Neki is álltam egy újabb blog bejegyzésben közzétenni – amolyan közhasznú reklám gyanánt – a képet, és az általa reklámozni kívánt dolgot, a saját véleményem pedig csak mintegy mellesleg hozzáfűzni. De valahogy mégis úgy döntöttem, hogy inkább a konkrét pellengérre állítás nélkül általánosságban írok a jelenségről. Mint általában, most is próbálom kerülni, hogy névvel, arccal, azonosíthatóan kritizáljak másokat. Nem igazán jó megoldás, mert így könnyen felmenthetik magukat az illetékesek, hogy biztos csak másokra érvényes a kritika, rájuk nem. És főleg azért nem jó megoldás, mert pont az érintettekhez nem jut el az üzenet, hogy azzal, amit csinál gond van. Pedig TALÁN ha értesülne, még az is lehet, hogy változtatna. De az olyan udvariatlan lenne. Maradok inkább diplomatikus, és csak a jelenségről beszélek konkrét említés nélkül. Nem azért, mert attól tartok, hogy az érintett cég illetékesei egy ilyen nyílt kritika után nem kérnének fel többé fotózásra. Biztos, hogy nem kérnének fel, de magából a jelenségből adódik, hogy amúgy se kérnének fel. Még csak az sem biztos, hogy az zavar, hogy rossz üzenete van annak, ha a blogomban mindig csak a kritika szerepel. A blogoknak van egy ilyen jellegzetességük, hogy általában kritikát gyakorolnak, ritkán teng túl bennük a hurrá optimizmus. Az inkább a bérmunkában írt hivatali blogok sajáossága.

Minden esetre a konkrét eset, hogy valamit népszerűsíteni szeretett volna egy marketing szakember. Így aztán fogta a mobilját, lefényképezte, és elküldte egy közleménnyel. Így találkoztam én is vele. De könyörgöm, komoly ember hogy tehet ilyet? Értékelem  én a lelkesedést és az egyébként remek kezdeményezést is, amiről szó van. Bátran reklámoznám is, ha nem riadnék meg ettől az igénytelenségtől. Sőt az mégjobban megijeszt, hogy ez nem is példa nélküli. Nem elszigetelt eset, amin akár még jót is lehetne mulatni. Sajnos egyre gyakrabban találkozom sajtóanyagokban, sőt sajtóban megjelenő cikkekben is mobilos fotókkal. Sajnálatosnak tartom, hogy egy nyilván saját munkájára és szakmájára egyaránt igényes mareting szakember ilyen fotót ad ki a kezéből. Persze arról már értekeztem itt korábban, hogy szerintem mobillal nem fényképezünk, és ugyan a tucat képeket én nem szívlelem, de mint nemrég írtam az egyszerű mobilos fotóknak is meg van a maga helye. De mint akkor is próbáltam kihangsúlyozni, kezeljük is a maguk helyén ezeket a dolgokat. De ezt a szintet valahogy méltatlannak érzem bármilyen szakmához. Ha nem tudok még kávét főzni sem, nemhogy megmikrózni valami mirelit kaját, akkor nem megyek el szakácsnak. Ha nem tudok két egyjegyű prím számot összeadni, nem próbálkozom könyvelői karrierrel, és ha dadogok, selypítek és nem tudok úgy folyamatosan elmondani egymás után két mondatot, hogy ne nézzek a jegyzeteimbe, akkor nem kezdek el szónokolni. És a lényeg: ha nem tudok fényképezni, és nincs fényképezőgépem, nem küldözgetek sajtó közlésre képeket.

Nem vagyok reklám fotós, sem marketing tanácsadó, hogy én mondjam meg erre nálam nyilván sokkal jobban kiképzett embereknek, hogy ki mit csináljon. Azt sem az én dolgom megmondani, hogy milyen fotó illene ehhez a konkrét eseményhez. Sőt mivel anyagias világban élünk, ha nem fizetnének meg, akkor azt se mondanám el, hogy én hogy csinálnám a helyükben. De azt elárulom, hogy semmi esetre sem adnék ki ilyen igénytelen fotót sajtó felhasználásra, pláne nem annak reményében, hogy minél több helyen megjelenik. Remélem, hogy ilyet azért egyik szakképző műintézményben sem tanítanak az új nemzedék szakembereinek. De sajnos ez nem csak a válságra fogott spórolás közepette született divat, ennél sokkal általánosabb. Kétség kívül sokkal olcsóbb, mint hívni egy reklám avagy sajtó fotóst, és vele megcsináltatni. De azért szívből remélem, hogy a mai magyar sajtó – még az Internetes is – igényesebb annál, hogy ezt így hajlandó legyen közölni. Bár sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy mindig akad olyan orgánum, ami közli ezeket. Akik pedig előállítják, azok ezt bátorításnak veszik. Ha működik, hát csinálják…

UI: Fontolgattam, hogy beillesszem az ihletet adó mobil fotót, de inkább nem nyitok szakmai szégyenfalat, és maradok a diszkrét névtelen kritizálásnál, bár ez nem olyan hatásos, de nem – vagy legalább kevésbé – érhet a rossz indulat vádja.
A beillesztett illusztráló fotót a BeszeljukMac.com fórumán találtam, eredeti forrása, és készítője ismeretlen.

Címkék:, , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, sajtó, Vélemény kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

Kínaiak őszinte levele

2009. augusztus 30. vasárnap

A napokban mutatta valaki ezt az őszinte levelet a Profitcsapat honlapján, gondoltam érdemes lehet itt is megosztani, és terjeszteni. A viccesnek szánt közlés forma ellenére rengeteg komoly gondolat, és nagy igazság van benne, nem feltétlenül csak a világot elárasztó kínai árukról.

“Tisztelt Nagyarcúak, Kedves Magyar Barátaink!

Valljátok be őszintén: utáltok minket. Mi is utálunk titeket, de ezúttal beszéljünk csak rólatok.

chinese letter alphabet traditional1 300x225 Kínaiak őszinte levele

Kínai levél

Panaszkodtok, hogy tönkretettük a könnyűiparotokat. Röhögtök, hogy minden termékünk gagyi. Rinyáltok, hogy büféink elárasztották városaitokat. Rettegtek, hogy megmérgezünk benneteket az édes-savanyú szószunkkal.

Szorongtok, mert már mindenütt csak kínai árut kapni – nemcsak a piacokon és boltjainkban, hanem plázáitokban, márkaboltjaitokban, műszaki áruházaitokban is. Mindenhol. Anyáztok, hogy csempészáruval töltjük meg az országotokat. Hogy mindent hamisítunk. Hogy ellopjuk szellemi termékeiteket. Hogy nem tanuljuk meg tisztességesen a nyelveteket.

Nem mondhatnánk, hogy mindez alap nélkül való. Azonban tisztázzuk: nem mi kezdtük. Hanem ti. Ti, nyugatiak. (A nyugatiakhoz titeket, magyarokat is hozzászámolunk; legalábbis amikor Nyugaton jártok, mindig azt hangsúlyozzátok, hogy mennyire nyugatiak vagytok. Persze amikor felénk kolbászoltok, megpróbáltok állítólagos ázsiai eredetetekkel kicsikarni némi szimpátiát, de nem gondolhatjátok komolyan, hogy csak azért, mert valamelyik ősötök kétezer éve talán épp a mi határvidékünket fosztogatta, olcsóbban fogjuk adni nektek a zoknit és a processzort. Szóval maradjunk abban, hogy ti is a Nyugat része vagytok.)

Mi évezredekig remekül megvoltunk nélkületek, eszünkbe sem jutott, hogy áruinkat rátok tukmáljuk, s az még kevésbé, hogy bármit is vegyünk tőletek. Ti jöttetek hozzánk, hogy vehessetek egy kis selymet, porcelánt, teát, csupa olyan dolgot, aminek gyártásához bénák voltatok. Ha már ott voltatok, kaptatok a termékeinkből valamennyit, bár az üzleten nem mi gazdagodtunk meg, hanem a ti kereskedőtársaságaitok.

Aztán feltaláltátok a ” szabad kereskedelem” nevű dolgot, ami tőlünk teljesen idegen volt. S mivel mi nem akartunk alkalmazkodni, jöttek a hadihajóitok, szétlőtték a kikötővárosainkat, megbénították a belső hajóforgalmunkat, s ha ellenálltunk, lemészároltatok minket. Mindezt azért, hogy szabadon hozzájuthassatok kincseinkhez, s hogy eladhassatok nekünk mindenféle szir-szart, amire semmi szükségünk nem volt – olcsó angol szövetet, ópiumot (amit egyébként Indiában termeltettetek rabszolgamunkával) és vasutakat. Tízmilliószámra mentek tönkre a kézműveseink, csatornai hajósaink és rakodómunkásaink, elitünk pedig kábítószeretek rabja lett. Aztán a sanghaji parkba kitettétek a táblát: „Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés”.

Ami titeket, magyarokat illet, mondhatjátok, hogy a fentiekből lényegében kimaradtatok. De ez nem azért volt, mert jó fejek voltatok, hanem azért, mert gyengék. Amikor aztán egyetlen egyszer alkalmatok adódott belénk rúgni, meg is tettétek: a bokszerfelkelés idején nyalka magyar huszáraitok is ott masíroztak a nagyhatalmak büntető expedíciójának tagjai között, s jutalmul Tiencsinben egy egész városnegyedet kaptatok “koncessziós területként”, ahol aztán alig építettetek bármi maradandót. S akciótokra annyira büszkék vagytok, hogy Hadtörténeti Múzeumotok bejáratát ma is az ekkor tőlünk zsákmányolt kínai ágyúk szegélyezik.

Amikor aztán a Nyugathoz, hozzátok képest mintegy száz év késéssel nekiláttunk, hogy ősi birodalmunkat modern nemzetállammá alakítsuk át, az egész Nyugat kínai nacionalizmusról, nagy-han sovinizmusról, erőszakos asszimilációról sikoltozott. Nyaldossátok a tibetiek sebeit, de azért hadd tegyünk fel néhány kérdést! Hol van a független Baszkföld? Hol ülésezik a szuverén breton parlament? Hány skót kérte, hogy Nagy-Britanniához tartozhassék? S ki hívott be titeket Irakba, Afganisztánba?

***

Na de térjünk vissza a gazdasági agresszióra, amire ti tanítottatok meg minket, s amivel mostanában vádolni szoktatok bennünket. Hát igen, az utóbbi időkben fordult a kocka, s most mi árasztunk el titeket az áruinkkal. De talán nem elhanyagolható különbség köztünk, hogy mi – saját határainkon kívül – nem alkalmazunk erőszakot. Még a görény mongoloknak sem sózunk oda, pedig azok igazán megérdemelnék.

Senki nem kényszerít rá a világon senkit, hogy kínai alsógatyában járjon, kínai csap alatt mosson kezet, kínai polcra pakolja a könyveit, kínai laptoppal blogoljon. Mindezt ti választjátok nap mint nap. Persze lassan már nincs is más választásotok, de erről is csak ti  tehettek, hiszen nem volt igényetek a drágább, máshol gyártott cuccokra.

Az meg aztán különösen nem a mi hibánk, hogy olcsók vagyunk. Asszonyaitokat semmi nem akadályozza meg abban, hogy pár dollárért napi 12-14 órát görnyedjenek a varrógép előtt. Csakhogy ők erre nem hajlandók, a mi asszonyaink igen. Ti is kalapálhatnátok a sárhányót, csavarozhatnátok a barkácsgépet, polírozhatnátok az asztallapot, szerelhetnétek a bicikliváltót, sodorhatnátok a kábelt, fújhatnátok az üveget látástól vakulásig fillérekért, s aludhatnátok a munkahelyeteken, vagy egy zsúfolt munkásszálláson a földön, csakhogy nem teszitek. Aztán csodálkoztok, ha a mi termékeink olcsóbbak.

Persze ne higgyétek el a mítoszt, miszerint mi, kínaiak, szeretünk dolgozni. Valójában ugyanúgy utálunk, mint ti. Csakhogy ha mi nem dolgozunk, éhen halunk. Nálunk nincs nyugdíjrendszer, nincs ingyenes oktatás és egészségügy, nekünk annyink van, amennyit kínkeservvel megkeresünk. Dolgozunk hát, mert muszáj: nekünk nemcsak magunkat kell eltartanunk, hanem gondoskodnunk kell idős szüleinkről, valamint gyerekünk tandíjáról, a bölcsödétől az egyetemig. Ha nem muszáj, mi se dolgozunk: állami hivatalnokaink például a legtetűbbek a világon, de ez legyen a mi bajunk.

Mondhatjátok, hogy a kínai termékek rabszolgamunkával készülnek, sérülnek az emberi jogok stb. Pedig nem: a munkásokat senki nem kényszeríti dolgozni, s éppen annyi pénzt kapnak a munkaerejükért, amennyi annak a piaci ára. Amennyit ti, vásárlók készek vagytok fizetni a munkájukért. Egyébként ha van valami ötletetek arra, hogy hogyan lehetne másként, mint iszonyú kemény munkával eltartani a világ népességének 21%-át a termőterület 7%-án, szóljatok, a megoldási javaslatot továbbítjuk illetékeseinknek.

Ha el akarjátok lesni a titkunkat, nem kell Vuhuba utaznotok. Elég, ha átmentek a bűzös Deák téri aluljárón a lerohadt kiskörutatok alatt. Van odalenn mindenféle bolt, újságos, virágos, ilyesmi. Az egyik fülkét egy ázsiai család bérli. Figyeljétek meg jól, az a bolt hajnaltól késő estig nyitva van. Már mindenki rég bezárt, már a koldusok is hazamentek, de ők továbbra is árulják a cigit, csokit, piát. Méghozzá jórészt magyar árukat, mert még a Pécsi Dohánygyár termékeinek értékesítésében is ügyesebbek, mint ti. Na, ők speciel vietnamiak, de ti úgyis kínainak néztek minden mandulaszeműt, úgyhogy a lényegen ez nem változtat. Vagy menjetek ki a Hold utcai vásárcsarnokba. A földszinten van vagy hat kifőzde, köztük egy kínai büfé. Az öt magyar kifőzde délután kettő felé, miután a környék irodistái és brókerei mind jóllaktak, fogja magát, és bezár. Csak a kínai büfé marad nyitva, úgyhogy az a néhány ember, aki valami miatt ebédszünet után megy csak ebédelni, kénytelen cukros disznót enni. Nem nagy üzlet ez, délután pár ezer forintot lehet csak keresni, de ők mégis mindenkit kiszolgálnak mindaddig, amíg a piac külső kapuit le nem lakatolják a biztonsági őrök.

***

Azt mondjátok, hogy az áruink szarok. Akkor, baszki, minek veszitek őket? A helyzet az, kedves barátaink, hogy az egyszer használatos zoknijainkat, a rázós karácsonyfaizzóinkat, a hulló szőrű plüssállatainkat úgy veszitek, mint a cukrot. Amikor kimentek a Négy Tigrisre, vagy bementek a sarki Pagoda Áruházba, pontosan tudjátok, hogy mire számíthattok. Mégis hozzánk jártok vásárolni. Ráadásul az igazság az, hogy bármit bármilyen minőségben képesek vagyunk legyártani, ha megbízható űrhajóra volna igényetek, s meg tudnátok fizetni, azt is szállítanánk. De ti jobbára a gagyit veszitek, így mi sem törjük magunkat. Megjegyezzük továbbá, hogy a kínai áruk zömét nem is mi hozzuk be – a ti nagykereskedőitek, árubeszerzőitek, üzletkötőitek járják be Kínát, hogy felhajtsák vagy legyártassák a legolcsóbb árut. Gondoljátok, mi kopogtatunk a Tesco, az Ikea vagy a Praktiker ajtaján? A francokat, ők jönnek hozzánk – ti meg megveszitek, amit mi rájuk sózunk.

Szemünkre vetitek, hogy csempészünk, adót csalunk, nem fizetünk vámot.

Szerintetek hogy tud bárki becsempészni nyolc konténer tornacipőt?

Eldugja a hátsó ülés alá? Vagy az övtáskájába?

Nem, a megoldás egyszerűbb: le kell fizetni a ti vámosaitokat, hogy kerülje el a figyelmét pár tonna áru, vagy értékelje a cuccot a valós ár tizedére, s így a vám is tizede lesz a normálisnak. Nekünk vérünkben van a megvesztegetés – mondjuk úgy, a kultúránk szerves része -, de ahhoz, hogy sikerrel járjunk, arra is szükség van, hogy ti elviseljétek és fenntartsátok a világ egyik legkorruptabb állami rendszerét. Ne feledjétek, a korrupcióhoz legalább két fél kell, s mikor mi idejöttünk, a másik felet már itt találtuk. Ha pedig – a korrupciótól most tekintsünk el – adóhatóságotok hagyja, hogy adót csaljunk, rendőrségetek, hogy árut hamisítsunk, ellenőrző szerveitek sora, hogy mérgező, veszélyes, értéktelen szemetet árusítsunk, akkor talán először a saját házatok előtt kéne sepregetnetek, s csak utána megtalálni minket. Természetüknél fogva boltjaink, üzleteink, éttermeink nem titokban működnek, hanem teljesen nyilvánosan, bármikor bejöhettek ellenőrizni, lecsaphattok ránk, razziázhattok. Ha tovább folytathatjuk nem egészen törvényes tevékenységünket, akkor bizony ti vagytok a hülyék.

Ami pedig a márkahamisítást illeti, arra kár is a szót vesztegetni. Ha valaki akkora barom, hogy hamis Nike pólóban szeretne járni – ezt kétszáz méterről is jól fel lehet ismerni -, s mi kielégítjük ezt az igényét, akkor inkább dicséretet érdemlünk, semmint gyalázkodást. Nem csapunk be senkit. Vagy szerintetek bárki is komolyan gondolja, hogy az Arany Sárkány Üzletházban valódi Adidas sporttáskát kap? Bár, amilyen hülyék vagytok, még ezt is el tudjuk képzelni.

Hasonlóan nevetséges, amikor azért kárhoztattok minket, mert büféink minden városotokat ellepték. Pedig itt is ti voltatok a barmok. Amikor a rendszerváltásotok idején bezártak az üzemi étkezdék, menzák, kifőzdék, vállalkozóitok kárpótlási jegyekkel és lila zakókkal csencseltek, ahelyett, hogy észrevették volna a piaci rést, s gyorsétkezdéket nyitottak volna. Mi voltunk, s lényegében máig mi vagyunk az egyetlenek, akik olcsón, gyorsan, kiszámítható minőségben meg tudjuk tölteni a gyomrotokat. Mi nem túrtunk ki senkit a helyéről: az általatok elhagyott lyukakat béreltük ki, s hoztuk létre országotok legnagyobb gyorsétterem-hálózatát. A kaja, amit adunk, valóban gyalázatos – de nektek ez is jó (egyébként már rég tönkrementünk volna). Mi pedig, nem tudjuk, megfigyeltétek-e, nem járunk a saját büféinkbe. Nektek se lenne muszáj, mégis megteszitek, hát magatokra vessetek.

Sokat röhögtök rajtunk, amiért nem tudjuk megtanulni a nyelveteket. Nos, a helyzet az, hogy nem is akarjuk. Hiedelmeitekkel ellentétben eszünk ágában sincs elfoglalni az országotokat, vagy akár csak végleg megtelepedni benne. Nem olyan jó hely ez. Sőt, nem akarunk titeket elkeseríteni, de Shenzhen, Shanghai, Qingdao, Hangzhou sokkal szebb és jobb helyek. Mi azért jöttünk ide, hogy pénzt keressünk, s ha elég pénzt kerestünk ahhoz, hogy továbbállhassunk egy jobb helyre, akkor továbbállunk. Aki igazán sikeres volt közülünk, az már rég továbbállt Angliába, Franciaországba, Amerikába. Sokan visszamentek Kínába, mert ott is jobb lehetőségek vannak, főleg, ha az embernek sikerült összegyűjtenie némi tőkét.

Eszünk ágában sincs magyar állampolgárságért folyamodni, már csak azért sem, mert ezzel elvesztenénk a kínait, ami nem feltétlenül jó üzlet. Ráadásul a hülye, folyton változó jogszabályaitok miatt nem is érdemes hosszú távra terveznünk, mert tizenöt átgürcölt év után is sokszor azon múlhat egy-egy tartózkodási engedély meghosszabbítása, hogy a bevándorlási hivatalban az ügyintéző hölgyet előző este boldogították-e, s ha igen, mennyire. Egyszóval nem fogjuk azzal tölteni a drága időnket, hogy a bonyolult nyelveteket magoljuk – s ha lehet, gyerekeinket is a kínai-magyar kétnyelvűbe, az amerikai iskolába meg az IBS-be adjuk.

***

Szóval lehetne egy kicsit kisebb az arcotok. Az igazság az, és kérünk titeket, ne sértődjetek meg, hogy képmutató, igénytelen és ostoba olcsójánosok vagytok. Mi azt mondjuk: ahelyett, hogy embargó alá helyeztek minket, inkább gyártsatok olcsóbb és jobb cuccokat, mint mi.

Ahelyett, hogy bojkottáljátok áruinkat, inkább próbáljatok olyasmit gyártani, amire nekünk is szükségünk van, s amit csak ti tudtok készíteni. Ahelyett, hogy a hülye politikusaitokat külditek hozzánk – akik úgysem csinálnak semmit, csak esznek-isznak és a ti pénzeteken nézik meg a Nagy Falat -, lepjék el Kínát az ügyes üzletembereitek a visszautasíthatatlan ajánlatokkal. És rinyáljatok kevesebbet, dolgozzatok többet.

Köszönjük szíves figyelmeteket. Reméljük, azért barátok maradunk.

Üdvözlettel: A kínaiak

(Kínai Kál-mán és régi piacos barátai kértek meg minket, hogy juttassuk el az alábbi üzenetet a magyar nagyközönséghez)”

UI: Nem mintha szégyelném, de biztos nem azok a kínaiak írták, akiket én ismerek… ,-))

Címkék:, , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) Kereskedelem, közélet, Szórakozás, társadalom, történelem, Vélemény kategóriába | 8 hozzászólás »

A fotográfusok nulladik szintje

2009. július 27. hétfő

no images 300x233 A fotográfusok nulladik szintjeNemrég postoltam ki Ken Rockwell Seven layers of photography című írását Karvaly Tibor magyar fordításában A fotográfusok hét szintje címen, amit az eredeti szerző honlapján találtam mint hivatalos magyar változatot. Csak egyetlen apró kifogást emelnék az amúgy jól sikerült fordítással szemben: kimaradt az eredeti változatban szereplő nulladik szint. Kár lenne spekulációkba bocsátkozni, hogy mi lehet ennek az oka, magán véleményét mindenki szabadon eldöntheti, sőt aki nagyon kíváncsi a magyarázatra az előző postban megtalálja a fordító elérhetőségét, kérdezze meg (de akkor legyen szives ide is megírni kommentben). Minden esetre nehezen tudtam megállni, hogy pont ez a nulladik szint maradjon ki a köztudatból, így nekiestem és lefordítottam magam. Talán a végére mindenki számára érthetővé válik, hogy miért is:

“Online szakértő, vagy Karosszék fotográfus: 0. szint (ők valójában nem is fényképeznek, úgyhogy nem is valódi fotográfusok)

Ez a réteg sosem létezett az Internet megjelenése előtt, mivel a a fényképezőgépek soha nem voltak olyan érdekesek, mint a sportautók, vagy a rakéták, amik műszaki paramétereit be lehet magolni.

Ez azon a napon vált elborzasztóan egyértelművé, mikor egyik nap kaptam egy levelet  valakitől, aki nem értett egyet egy közzétett képpel, amit én élesnek tartottam. Felháborítónak tartottam, mivel különlegesen éles volt a kép, és éppen ezért tettem ki. Mikor visszakérdeztem az olvasónak, hogy “mihez képest nem éles?”, a válasza az volt, hogy nem olyan éles mint egy másik weboldalon publikált minta kép.

Hogy a fenébe! Ez a fickó még csak saját fényképezőgéppel sem rendelkezik! Azzal tölti az idejét, hogy rákeresgél az Interneten különféle termékekre, és terjeszti az innen-onnan összeolvasgatott, teljességgel érdektelen véleményét mindenfelé az Interneten!

Az Internet tele van ilyen alakokkal. A fórumok és chat szobák dugig vannak velük.  A fotográfusoknak nincs idejük fórumozni. Nekünk több fotózni valónk van, mint amennyi időnk akad azt mind elvégezni. Olvasd el a Fotográfusok két fajtája című írásomat.

A digitális korszak előtt a fotózás soha nem volt kellően izgalmas hozzá, hogy minden különösebb ok nélkül felkeltse az ember érdeklődését. Számomra például egy  50-es kaliberű Barrett mesterlövész puska torkolati sebessége sokkal érdekesebb, mint egy olyan  digitális fényképezőgéphez tartozó MTF görbe, amit soha életemben nem fogok használni. Ha egy irodában dolgoznék, és privát hobbim háttértanulmányaira pocsékolhatnám a munkáltatóm idejét az Interneten, akkor inkább pornót néznék, minthogy mások fényképezőgépének paramétereit vizslassam.

Az autók világában ez a szint mindig is létezett. Már kisgyerek koruktól  a Corvettek és Ferrerarik teljesítmény adatait magolták. Mi fiúk ezt jó tíz évvel előbb kezdjük, mint jogosítványt szerezhetnénk, és talán ezért sem leszünk soha képesek saját Ferrarit venni magunknak.

A srácok imádnak autókról, fegyverekről, motorokról és bármi más technikai dologról informálódni. Én is tudom. Tényleg. Mi férfiak soha nem növünk ki belőle, hogy mindent tudni akarjunk mindenről, és mindenkinek megmondhassuk.

Viszont csak mert minden kocsi kedvelő képes egy Ferrari összes létező teljesítmény adatát  felsorolni, az még nem jelenti azt, hogy képes lenne vezetni is. Ezeknek az embereknek a többsége olyan helyeken él, ahol még csak nem is látott Ferrarit, nemhogy maga is vehessen valamikor egyet.

Napjaink digitális fotó világában ugyanezek az öncélú műszaki adat majmolók falják a számadatokat valami bizar szenvedélytől hajtva. Ne törődjetek velük. Imádnak beszélni, és imádják az adatokat, de ők nem fotográfusok.”

Emlékeztető: a dőlt betűs részek nem saját gondolataim, és azokkal legfeljebb részletekben azonosulok, így aki sértve érti magát az az idézett szerzőre nehezteljen – vagy méginkább saját magára, akit felismert a sorok közt. Ez egy humorosnak szánt írás, tessék akként kezelni: tessék elgondolkozni és aztán jót nevetni ratja!

Címkék:, , , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, Linkajánló, Szórakozás, Vélemény kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

A fotográfusok hét szintje

2009. július 26. vasárnap

no images 300x233 A fotográfusok hét szintjeSok apróságban egyet lehet érteni, és sokmindenben lehet kritizálni Ken Rockwell írását a fotográfusok hét szintjéről, egy valami biztos: mára már hivatalos magyar fordításban is létezik a szerző oldalán, és ország-világ szerte előszeretettel terjesztik ezt a fajta rendszertani besorolást. Természetesen sablonokból épül fel, és jobbára igazságtalan általánosítás alapján skatulyáz be mindannyiunkat. De ha épp nem rólunk ír valami rosszat, akkor szívesen egyetértünk vele. Egyébként akárcsak a horoszkópokban ebben is van némi igazság, még ha a teljes szöveget talán túlzás lenne minden helyzetben helytállónak nevezni.

“A fotográfusok hét szintje

Lelki útmutató (szatíra) © 2003 KenRockwell.com
Fordítás: September 2003, by Tibor Karvaly karvalyt@hotmail.com

Művész: A legfelső, 7. szint (megegyezik a Keresztény mitológia szerinti „Mennyország”-gal)

Ez a legmagasabb szint

A művész kézzel fogható formában rögzíti az általa észlelt képet. Megragadja a hely szellemét − legyen az valódi vagy képzeletbeli − a fényképben, és a néző reagál erre.

A művész tökéletes mestere eszközeinek. A művészeti alkotás megteremtésekor a művész elszakad a hétköznapi léttől, lelke felemelkedik, hogy találkozhasson azzal, amit meg akar ragadni. A művész tanulhatja és gyakorolhatja eszközeinek használatát amíg nem alkot, de amikor alkot, a fényképezőgépe elméjének, gondolatainak kiterjesztésévé válik. Semmilyen tudatos megfontolást nem fordít a technikai részletekre akkor, amikor virtuózként képeket alkot.

Zenei hasonlattal élve, egy zenész rogyásig gyakorolhatja a skáláit, de amikor jazzt játszik, még csak nem is gondol az ujjaira. Elvész a pillanat szenvedélyében.

Akárcsak a professzionális szörfözőknek, akiknek tucatnyi deszkája van, vagy a profi  gitárosoknak, akiknek 23 hangszere van, a művésznek is lehet egy halom kamerája, mind különböző célra.

Hasonlóképpen, más művészeknek lehet, hogy csak egy kamerája van, vagy egy sem. Nem számít.

A művész gyakran furán öltözködik, és hajlamos későig fennmaradni.

Soha, senki nem látja az alkotásaikat, mivel szinte semmilyen képességük nincs arra, hogy ismertté tegyék magukat. Csak azoknak van, akik leereszkednek a szajha szintjére, mely sajnálatos és paradox módon azt jelenti, hogy az igazi művész alkotásait soha nem láthatod, hacsak nem ismersz egyet személyesen. A jó művész általában túlságosan gátlásos ahhoz, hogy másoknak megmutassa munkáit, hacsak nem intim viszonyba kerülsz vele, mivel a művészetük a lelkük maga.

A művész bármiféle kamerát használhat, beleértve a lyukkamerát, az eldobható kamerákat, vagy 8×10-es gépeket. Akármilyen gépet használhat, hogy megteremtse, amit akar.

Szajha: 6. szint

A szajha olyan művész, aki eladja lelkét azzal, hogy pénzt vagy drogot fogad el művészetéért cserébe.

Lealacsonyítva magát erre a szintre, a víziója valószínűleg kompromisszumokkal teli.

Miért? Mert az ember függőségbe kerül attól, hogy eladja a lelkét azért, hogy megvehesse ételét, hogy megtömhesse magát, így nem szarakodik a célkitűzésekkel, ami egyúttal azt jelenti, hogy nem próbálgat új stílusokat sem.

Ha a szajha munkája több év próbálkozás után elég a számlák kifizetésére, valószínűtlen, hogy bármelyik szajha új stílust után kutatna, amíg szüksége van dohányra.

A kiállító művészek (akiket galériák vagy más képviselők − vagyis stricik − kiállítanak) elveszthetik a megjelenés lehetőségét, ha megváltoztatják stílusukat.

Éppen ezért egy ember eladásra szánt művészete aláigha válik jobbá vagy mássá.

A stílus ami eladható, az pontosan az, amit a szajha stricijei (képviselői) látni akarnak. Lásd Barnbaum könyvét a művészetről. Elképzelhetetlenül nehéz egy sikeres szajhának megváltoztatnia a stílusát, ha egyszer őt már elfogadták.

Amatőr: 5. szint

Azok, akik teljes jövedelmüknek kevesebb mint felét keresik fényképezéssel, amatőrök. Ennek semmi köze fényképészetük minőségéhez.

Az ilyen ember imád fényképezni. A tisztalelkű, jó amatőrök átemelkedhetnek a többi szinten, hogy közvetlenül művészek legyenek.

Akik hétvégenként esküvőket stb. fényképeznek, mintegy mellékesként rendes munkájuk mellett, még mindig amatőrök; csak éppen pénzt kérnek a képeikért.

Azok az amatőrök, akik azt hiszik, hogy egy jobb fényképezőgép javít a képeiken annak a kockázatnak vannak kitéve, hogy a legalacsonyabb szintre, a „ketyere-számonanizátor” szintjére süllyednek. A fényképezőgép-gyártók túl sok amatőrt félrevezetnek, hogy azok azt higgyék: a jó képekhez jó kamerák kellenek. Ez a gondolat méreg a művészet teremtésének.

Az amatőr, aki elvész a remek képek készítésében, egyenes úton van a megvilágosodás felé.

Amatőrnek lenni jó dolog; erről a szintről valaki meglehetősen könnyen felemelkedhet a művész szintjére.

Az amatőrők szinte mindig Canon tükörreflexes gépeket használnak.

Kattintgató: 4. szint

Ez az én anyukám és a legtöbb ember. Ezek az emberek emlékeket akarnak − nem fényképeket vagy fényképezőgépeket.

Azok a kattintgatók, akik grafikusművészek, vagy legalábbis vizuálisan művelt emberek, gyakran fantasztikus képeket csinálnak, melyek mindenkire hatást gyakorolnak. Ezek a kattintgatók művészek, és még csak észre sem veszik. Ők átlalában jobban öltözködnek, mint azok, akik azt gondolják magukról, hogy valóban művészek.

Higgyük el: a fényképész az, aki egy képet létrehoz, nem a fényképezőgép.

A kattintgatók kompakt vagy eldobható fényképezőgépeket használnak, amik ugyanolyan kiváló eredményeket ad, mint a mindenki más által használt Leicák, Nikonok, Canonok és Contaxok.

Hivatásos: 3. szint

Hivatásos fényképész az, aki teljes megélhetését (100%) fényképezésből teremti elő.

A hivatásosak nem hoznak létre művészetet; ők kereskedelmi célra készítenek képeket. Általában van valami jártasságuk az eszközeikben, és tűrhető képeket tudnak kihozni belőlük, de a képesség, hogy a képzeletet megragadják, vagy megvan, vagy nincs meg bennük.

Persze a hivatásosok is csinálhatnak nagyszerű képeket, saját idejükben.

A hivatásosok nagyon kevés időt fordítanak a gépeire, kivéve, ha javíttatni kell azokat. Idejük legnagyobb részét arra fordítják, hogy munkát keressenek, és azon fanyalognak, hogy a többi fényképész mennyire lenyomta az árakat a városban.

A hivatásos többet költ filmre és labormunkákra egy hónap alatt, mint eszközökre egy évben.

Hivatásos természetfotós nincs. Azok vagy dolgoznak, vagy a feleségük tartja el őket.

A hivatásososok Nikon tükörreflexes, Mamiya középformátumú és Calumet 4×5”-os gépekkel fényképeznek. Nem engedhetnek maguknak olyan jó cuccokat mint a legtöbb komoly amatőr.

Ha nem vásárolsz kereskedelmi fotókat, vagy nem ismersz egyet a barátaid között, nem is hallasz hivatásos fényképészről. Azok, akik fényképezőgép-reklámokban hirdetik, hogy ezt vagy azt a típust használják, csak fizetett álszószólók.

A hivatásosoknak nincs weboldaluk, és nem tesznek közzé technikai hírleveleket. Azok általában az amatőrök.

Gazdag amatőr: 2. szint

Ezek azok az amatőrök, akiknek túl sok a pénze, rengeteg gépet és tartozékot vásárolnak, ami megbéklyózza a kifejezési szabadságukat. Általában férfiak, és sokuk öreg vagy nyugdíjas.

A gazdag amatőr Leicával, Contax-szal, Alpával, Hasselbladdal vagy Linhof 4×5-össel fényképez. Ezek remek kamerák, de az eredmény tekintetében azonosak a Zenittel, Pentaxszal, Bronicával vagy Tachiharával.

A szegényeb gazdag amatőr Nikon, vagy akár Canon tükörreflexes gépet használ.

Mostanában ezek az idióták sajtómunkához tervezett digitális tükörreflexes gépeket vesznek, mint például a Canon EOS-1D vagy a Nikon D1X, melyek technikailag gyengébb eredményekkel szolgálnak, mint a kattintgatók gépei. Az igazán hülyék várták a 7000 dolláros Contax N Digital-t, mely kevésbé használható, mint a Nikon vagy Canon digitális tükörreflexesek, és még mindig gyengébb képeket ad, mint egy olcsó filmes tükörreflexes gép.

A rossz gazdag amatőrök azt hiszik, hogy szegény emberek életlen fekete-fehér képei jelentik a művészetet.

Néhány gazdag amatőr könnyen a legalsó spirituális szintre hullik vissza azért, mert túl sokat törődnek a gépükkel, mások viszont egyenesen eljutnak a nagyszerű művészeti teremtésig, mert nem aggódnak a gépük miatt, minthogy meg vanna róla győződve, hogy az övék a legjobb. Különös módon, kevés gazdag amatőr teremt átlagos munkát. Ez vagy igaz vagy nem.

Ketyere-számononanizátor: Legalsó, 1. szint (megegyezik a keresztény hit szerinti „Pokol”-lal)

Ezek az emberek (mind férfiak) egyáltalán nem érdeklődnek a művészet vagy fényképezés iránt, mivel nincs lelkük. Lélek hiányában nem képesek kifejezni képzeletüket vagy érzéseiket, s ez az, amiért a képeik − ha ráveszik magukat, hogy egyáltalán csináljanak − semmit nem érnek.

Legtöbbjük technikai területről érkezik, mérnökök, számítástechnikusok, tudósok. Ezek az emberek oly sokat aggódnak a amiatt, hogy számszerűsítsenek mindent, hogy tökéletesen megfeledkeznek arról a tényről, hogy a gépeknek és tesztábráknak semmi közük a végső kép lelkéhez. Mivel túl sokat aggódnak a kamera teljesítményének mérése miatt, átneveztük őket „számonanizátor”-oknak. Szerencsétlen módon sokuk kutat a Kenrockwell.com-on fényképezőgépek teljesítményadatai után.

Sokuk szintén játszadozik audioberendezésekkel, számítógépekkel vagy autókkal. Csakúgy mint kameráikat, a játékszereiket is saját kedvükért élvezik, de − ha egyáltalán − akkor is csak ritkán használják azokat eredeti céljukra.

A fiatalabbak videojátékokkal szórakoznak, vagy chat-eléssel és web-szörfözéssel kötik le magukat. Az öregebbek „fényképezőgép”-klubokba járnak. (Sokkal inkább fénykép-, semmint fényképezőgép-, illetve más olyan klubokhoz kellene csatlakozniuk, melyek a művészetet próbálják számokkal értékelni, mivel a művészet teljes egészében szubjektív, és nem értékelhető numerikusan.) Hasonlóképpen, ezek az emberek soha nem készítenek semmi említésre méltót ezekkel az egyéb berendezésekkel sem, de bizonyosan örömmel tölti el őket, hogy beszélnek róla másoknak.

Az egyetlen eszköz, amit ezek az emberek elhanyagolnak, az egyetlen olyan ami valóban segítségükre lehetne: a fény.

Csakis maga a gép érdekli őket. Lyukat beszélnek a hasadba, ha hagyod nekik, de amint arra kéred őket, hogy mutassák meg a portfóliójukat, a hencegésük rögtön elillan, vagy azt hiszik, a fényképezőgépeiket vagy a részvényeiket kell megmutatniuk.

Akinek egy tűrhető portfóliója van, nem „számonaizátor”. Valaki, akinek több kamerája van, mint tűrhető képe lehet, hogy az. Akiknek technikai cikkekben bővelkedő weboldalaik vannak, kevés érdekes fényképpel, valószínűleg azok.

Semmilyen körülmények között ne kezdj ezekkel az emberekkel, ne beszélj velük, és ne olvasd a weblapjaikat. Az ártatlanok számára ezek úgy tűnhetnek, mintha tengernyi tudás lenne bennük, pedig csak beteges, élettelen lelkük akar lerántani saját személyes poklukba, és mindörökre besározni lelkedet a fényképezőgéped lencséjének élessége miatti aggódással. Ha emiatt aggódni kezdesz, soha nem fogsz mást fényképezni, mint téglafalakat és teszt-ábrákat.

Ezeket az embereket könnyű azonosítani. Ha a ezt elolvastad, valószínűleg láttad már a weblapjaikat is. Mindig rengeteg információjuk van a gépekről, de igazán kevés igazi fotókról. Mindig óvakodj az olyan weboldalakon található információktól, amelyek nincsenek tele olyan fényképekkel, amiket megcsodálsz.

A weboldalamról levettem a legtöbb, fényképezőgépről készült képet, mert sokkal több időt töltöttek a látogatóim ezekkel, mint a művészetemmel. A sávszélességet, amiért fizetek, felemésztették ezek az idióták, miközben az objektívjeimet nézegették, ahelyett, hogy megnézték volna a képeimet a galériámban, ami ennek az oldalnak az fő célja volt. Ez az, amiért az összes hülye oldal, mint ez is, sárga színű, így túlságosan bántja a szemet ahhoz, hogy túl sok időt töltsenek el a látogatók „szögekkel és csavarokkal”.

Sokan, akik e-mailt küldenek nekem erről a weblapról, sajnálatos módon ehhez a felvilágosulatlan alsó csoporthoz tartoznak. Sokuk cserkészi az internetet, és órákat töltenek azzal, hogy csatlakoznak olyan technikai website-okhoz és chat-roomokhoz, mint a pl. a „Photo.net”, „www.dpreview.com”, „photocritique.net” és a német „Forum für Nikon-Fotografen und Sammler”,  ahelyett, hogy fényképeznének.”

Emlékeztető: a dőlt betűs részek nem saját gondolataim, és azokkal legfeljebb részletekben azonosulok, így aki sértve érti magát az az idézett szerzőre nehezteljen – vagy méginkább saját magára, akit felismert a sorok közt. Ez egy humorosnak szánt írás, tessék akként kezelni: tessék elgondolkozni és aztán jót nevetni ratja!

Kiegészítés: a magyar fordításból valamiért kimaradt a fotográfusok nulladik szintje, így az egy külön hozzászólásban került említésre.

Címkék:, , , , , , , , , , , ,
Beküldve a(z) fotó, Linkajánló, Szórakozás, Vélemény kategóriába | Szóljon hozzá valaki!