“A fotózást nem (csak) a terjedő igénytelenség fogja megölni, hanem a személyiségi jogok védelme, és az azzal szöges ellentétben álló terrorizmus elleni védekezés…”
Manchesterbe érkezve sikerült megismerkednem a helyi rendőrséggel. Na nem a londoni történelmi jelképnek számító bobbykkal – akiket egyébként ugyanúgy modern láthatósági mellénybe csomagoltak mint a szigetország szinte összes dolgozó emberét. A kommandósnak öltözött, golyóálló mellényes reptéri rendőrökkel, akik már több mint fél éve egyik oldalukon éles lőfegyvert, a másikon az amerikai illegális játékok során elhíresült sokkoló pisztolyt hordanak.
Utas folyosó két terminál közöt
Mivel órákat kellett várnom a reptéren, azzal ütöttem el az időt, hogy jó fotóriporterhez méltóan érdekesnek ítélt reptéri életképeket készítek várakozókról, érkezőkről, padon alvókról. Semmi biztonságilag aggályos nem volt a képeken, mint a beléptető rendszer, a kamerák, vagy épp a fent (és később is) említett sokkoló pisztolyos rendőrök. Ez utóbbiakat pedig még gondoltam is, hogy le kéne fotózni, de a vitás helyzet elkerülése érdekében inkább nem tettem….és mégis lett vita. Pedig csak fotós vagyok, NEM terrorista.
Egy utas panaszolt be. Mikor láttam, hogy rólam beszél a reptéri személyzetnek, már sejtettem, hogy igazoltatás lesz a vége, de azt hittem, hogy a bicikli lakat a para tárgya, amivel a bôröndjeim össze és a padhoz láncoltam. (De hát ők mondják be negyed óránként, hogy ne hagyjuk magukra a csomagjainkat, én csak ennek értelmében vigyázok a cuccaimra.) De a közegek ezzel nem is foglalkoztak. Nyilván a reptéri biztonsági szolgálat átérzi, hogy mi az a paranoia. Sőt ahogy azt kel hivatali szintre is fokozza. Különösen Angliában, ahol volt is egy pár terror támadás. Ők csak a fotózást kifogásolták, mert szerintük azt nem lehet. Persze azt ők se tudták megmondani, hogy ez hol van kiírva, merthogy nincsen sehol.
Padon alvó (felismerhetetlen) utas
Végül elismerték, hogy biztonsági veszélyt nem jelentenek a képek amiket csináltam, és hogy igazolhassák felém fellépésük jogosságát, kitöröltették a képeket, amelyiken ember volt (roppant inkrimináló helyzetben: amint sétál a reptéren, vagy ül a váróban), nehogy személyiségi jogi panasz merülhessen fel – ami egyébként nyilván nem is az ő problémájuk, vagy hatáskörük lenne, de legalább nevelő szándékú a fellépésük. Volt pár jó kép, de életem képei nem voltak közte, ezért nem tiltakoztam nagyon egyáltalán, inkább kitöröltem. A terminálokat összekötő folyosóban készült képeket viszont meghagyták, mondván szépek. Azért ez is érdekes megfontolás, hogy ami SZERINTE szép, az maradhat.
Hogy joguk volt-e erre a fajta intézkedésre, nem akarom nagyon vizsgálni – vizsgáltatni, ahogy vitatkozni és tiltakozni sem akartam velük. Annyit nem ért az egész, különösen az adott helyzetben (csak átutazóban voltam a városban, és nem volt kifejezett célom vagy feladatom a készült képekkel sem). Ha ez a munkám lett volna, akkor egész más lett volna a helyzet. Bár ahogy egyszer egy országos rendőrfőkapitány fogalmazott, a fotóriportereknél ugyanúgy nincs szabadnap, mint a rendőröknél, és ha “munka van”, akkor a szabadnapos fotóriporter éppúgy szolgálatba helyezi magát, mint a rendőr, ha balhéba csöppen.
A legfurcsább legszokatlanabb az egész intézkedésben egyébként az volt, hogy udvariasak voltak. Ellentmondást nem tűrő, de udvarias hangnemben beszéltek. Sikerült azt éreztetniük, hogy csak a dolgukat végzik. Persze tudom én ezt a magyar közegekről is, akikkel egyébként is rengeteget kell együtt dolgoznia a sajtónak éles és kevésbé mókás helyzetekben. Csak Magyarországon a hivatalos közegeken valahogy kevésbé érezni a jó szándékot. Különösen az őrző-védő vállalkozásoknál. Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy a G20 tüntetések idején mennyire tért el az angol hidegvér a magyar rendőri fellépéstől, mert a végeredményt ismerjük.
A történethez egyébként hozzátartozik az is, hogy Ferihegyen belül és kívül más nemzetközi reptereken is fényképeztem már mindenféle előzetes engedély nélkül, köztük München, és Barcelona nem kis repterein is, de még sehol nem kötöttek belém, pedig ezeken a helyeken jóval komolyabb, és méretéből adódóan feltűnőbb géppel fényképeztem, mint most a kompaktommal. Bár az tény, hogy nem töltöttem annyi órát utána a reptéren, hogy megkeressenek és megtaláljanak.
De ha komolyan terrorista lennék, és ártó szándékkal művelném mindazt, amit, akkor tényleg azt gondolják, hogy órákat töltenék ott, hogy ők bármikor megtalálhassanak, és felfigyelhessenek rám? Aki tényleg terrortámadást tervez, az először is felkutatja az Interneten már amúgy is elérhető rengeteg anyagot, hogy azokból fel tudjon készülni, és az előzetes, alapos helyismeret birtokában rutinosan mozogva feltűnés nélkül fotózza kőrbe még a biztonságilag általuk jobban védett dolgokat is, és mielőtt feleszmélnének, hogy gyanúsnak kellene tartani a fickót, szépen lelépne az összegyűjtött anyaggal.
Éppen ez a gond a terrortól rettegő világunkkal: szigorítják a hétköznapi életet, miközben semmit nem tudnak tenni azok ellen, akik valóban ártani akarnak.
UI: Azért nem lepne meg nagyon, ha ez után a blog bejegyzés után megkeresnének, hogy azt a padon alvó férfit még vegyem le, mert az is sértheti az illető személyiségi jogait….pedig – direkt – nem felismerhető.
Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess Facebook, Google+ és Twitter segítségével!
A sajtószabadság egy ideje hétköznapi téma lett, így van aki szerint farkast kiáltanak a panaszkodók, van aki szerint addig kell szót emelni, amíg szabad, a miénknél tradícionálisabb demokráciákban meg azt mondják, hogy a sajtószabadságról nem lehet eleget beszélni. Minden esetre tegnap volt a Nemzetközi Sajtószabadság Napja, amiről illik megemlékeznem.
