Pénteken húzta le végleg a redőnyt a Blaha Lujza téri Pálvölgyi Fotó üzlet. A hírek szerint nem egyszerűen gazdát cserél a bérleti jog. A fotóbolt megszűnik, és átépítés után másra használják az üzlethelységet.
Más üzemeltetőtől kapott korábbi nevét tovább örökítve Fuji Foto Centrumként emlegette a Pálvölgyi Fotó is, megkülönböztetve másik, WestEnd beli üzletüktől. Egy tulajdonos váltást így legalább túlélt korábban a tér közepén álló fotó bolt. A Pálvölgyi Fotó azonban most úgy döntött, hogy felszámolja a boltot. Honlapjukon az eddigi vásárlóknak köszönetet mondanak, és megmaradó boltjukba invitálják őket.
Személyes kötődés
Régóta jártam ide, pár alkalmazottal jóban vagyunk, többen évek óta megismertek, ha beléptem, és már hozták is az Interneten rendelt képeimet. Igaz az utóbbi időben már én se nagyon rendeltem papírképeket, és gondolom egyre többen vannak így ezzel.
Változik a világ
A bezárást nyilván főként a fotó szolgáltatások iránti kereslet csökkenése okozta. Egyre kevesebben nagyíttatnak papírképet, és azt is egyre többen nyomtatják ki otthon, vagy még inkább a munkahelyükön. A fotócikk kereskedelem is egyre szegmentáltabb. Már nem feltétlenül fotóboltba megy az ember fényképezőgépet venni. Sőt még csak az sem biztos, hogy műszaki boltba, mert ha épp egy hipermarket adja olcsóbban, akkor ott veszi meg, ha Interneten talál olcsóbb alternatívát, akkor pedig azt választja.
Nem is olyan rég még arról zajlottak szakmai viták, hogy jó-e, hogy a fotográfus képzést összevonták a fotócikk értékesítő képesítéssel. Ma meg már az a kérdés, hogy akár kereskedelmi, akár szolgáltatási oldalon van-e létjogosultsága a fotós szakmának. Sajnos nem a kereskedelem az egyetlen ága a fotográfiának, ami megsínyli a fotográfia népszerűsödéséből eredő átalakulását.
Az Origo cikke elég alaposan összefoglalja a Kodachrome történetét, használatát és annak szegényes magyar magyar vetületeit is. Például, hogy Korniss Péter is Kodachrome-ra fotózta munkáinak egy részét, mivel külföldön ez volt az elvárás. Sőt cikkük bemutat pár eddig nem látott Korniss fotót is, amik természetesen Kodachrome-ra készültek.
Persze – hacsak nem Paul Simon daláról van szó – a Kodachrome említésére (különösen mostanában) mindenkinek a National Geographic számára fotózó Robert Capa arany medált is elnyert) Steve McCurry jut eszébe. Hiszen amellett, hogy elnyerte a Robert Capa aranyérmet, és többszörös World Press Photo nyertes, mint a National Geographic honlapjáról és saját honlapjáról is kiderül, ő szinte egész pályafutása során mindig ezt a filmet használta, és némi belső kapcsolat révén elérte, hogy a gyárból kikerülő legutolsó Kodachrome tekercset ő kapja, hogy arra valami maradandót alkosson. Eredetileg a saját blogján, illetve a Vanity Fair oldalán publikálta az utolsó tekercsre készült képeit. A történelmi Kodachrome tekercs kapcsán mindenki megemlíti, hogy McCurry lefotózta saját lábát is egy szállodai szobában, ahogy tévét néz….nos megemlítettem én is, hogy ne maradjak ki a sorból.
Engem mondjuk sokkal kíváncsibbá tett, hogy vajon a legelső Kodachrome tekercs körül is volt ekkora felhajtás? Vajon azt is ilyen ceremóniával adták oda egy kiválasztott fotósnak, és vajon tudjuk-e, hogy a legelső szériagyártott Kodachrome színes filmtekercsen milyen képek vannak? Aligha.
A Time szerkesztői viszont előásták egy amerikai kormány program színes fotóit a világháború előtti korszakból, amiket hangos diavetítésként publikáltak. Érdekes ezeket a képeket a hosszú időre elfeledett képeket látni. A kísérő szövegnek különösen az a mondata tetszik nagyon, hogy színesben egészen más – kevésbé komor – hangulatot kap a történelmi dokumentum. Persze lehet, hogy ezt csak azért gondolom így, mert sosem voltam igazán a fekete-fehér fotózás híve.
Az utolsó Kodachrome előhíváshoz licensszel és felszereléssel is rendelkező labor a kansasi Dwayne’s Photo december 30-án hívta elő a legutolsó tekercs filmet, amiről a USA Today tudósítása, és a CBS alább beágyazott videója számol be.
Mint a Los Angeles Times írja, volt aki a Dwayne laborba 1580 tekercs Kodachrome filmet vitt be, és több mint 15 ezer dollárt költött azok előhívatására. A Mashable cikke szerint a legutolsó előhívott filmet a Dwayne labor tulajdonosa, Dwayne Seteinle fényképezte el, melynek utolsó képkockája egy csoportkép, amin az alkalmazottakkal búcsúztatják a botl előtt a Kodachrome megszűnését.
Persze a Kodachrome megemlékezésből a National Geographic sem maradt ki, számos remek színes felvételüket publikálták galériájukban a Kodachrome emlékének dedikálva.
Az Internet és az iPad digitális korában egyre kevésbé jellemző, hogy az emberek még papír képet csináltassanak. Pedig a papír képnek lelke van.
Egy kedves ismerősöm, fotokaresz blogja ihletett most meg, bár már korábban is terveztem egy kisebb értekezést a témában. Mint írja, hozzájuk a fotólaborba is egyre inkább csak 1-1 papírképért térnek be az emberek, ami egyre kevésbé képes eltartani a fotólaborokat is. Bár ezt így nem írja le, de azt hiszem (pláne a tegnapi bejegyzésemmel összefüggésben vizsgálódva) látszik, hogy a fotólaborok egyre zsugorodó piacán is bedarálják a multik a kis boltokat.
Én már évekkel ezelőtt is alig nagyíttattam le saját célra a képeimet, inkább a képernyőt (újabban az iPad-et) preferálom. Sosem kellett (talán sajnos) papír alapú fotó albummal házalnom, hogy munkát találjak, és a megrendelőim közt is egyre ritkábban akad, aki papír képekre vágyna. Pedig jó néha egy nagyobb nyomatot kézbe venni.
A lakossági megrendelők egy időben még a papír képet választották, de már inkább digitálisat szeretnének. Nem csak könnyebb, gyorsabb is a kézbesítésük. CD/DVD, e-mail, bár én inkább az FTP, és egyéb Internetes megoldások híve vagyok. És már a sajtó is egyre inkább leszokóban van a nyomtatott képekről. A Gutenberg-galaxis letűnőben, a nyomtatott lapok oldal- és példányszáma hanyatlóban. A Facebook, Flickr és társaik pedig rekordokat döntögetnek.
Az átlag Internetező, képnézegető, felhasználó – legalábbis remélem – kezd leszokni az eddig nagy divatnak számító munkahelyi kép nyomtatásról. Egy időben általános gyakorlat volt, hogy az emberek akár fekete-fehér lézer nyomtatóval, pixelesen is képesek voltak (csak voltak?) kinyomtatni az Internetről letöltött kis felbontású, vagy akár vízjelezett képeket. Mert jó az úgy is, és így legalább olcsó (mármint a családnak, nem a cégnek).
Én a papír mentes iroda híve vagyok (és ezt gyakran hangoztatom is), de a fotónyomtató őrületet soha nem értettem. Sokan rohannak minden karácsonykor nyomtatót venni, aztán küzdenek a megfelelő patron beszerzéssel, meg amikor rájönnek, hogy az drága, akkor utántöltéssel, inkább másik nyomtató vétellel – mert mint köztudott, az új nyomtató (szigorúan fél töltetű patronokkal) olcsóbb, mint a tele patron. Aztán a megfelelő (vagy inkább csak olcsó) fotópapír beszerzése, sőt nekem még az is rendszeresen gondot okoz, hogy melyik nyomtatóba hogy kell betenni a papírt, hogy úgy nyomtasson rá, ahogy én szeretném. Persze ez begyakorolható lenne, de nyomtatási szokásaim jól jellemzi, hogy máig életem legelső nyomtatóját használom birtoklom, amiben még mindig a gyári patron van – meg gondolom az eltelt tíz év alatt komoly porréteg is.
Persze biztos vannak, akik nálam lényegesen jobban kihasználják az otthoni nyomtatót. De azért szerintem érdemes alaposan átgondolni, hogy szükség van-e rá, nem egyszerűbb-e fotólaborba hordani a fotókat (amíg még van hova), mint otthon nyomtatni. Én inkább elviszem a laborba, és fizetek a szolgáltatásért képenként minden alkalommal, mint magam tartsam karban (na meg a polcon) a nyomtatót. Ez valamennyire a minőségre is garancia a fotólabor, mert ha nem azt kapom a laborostól, amit vártam, akkor reklamálok, és újra megcsinálják, vagy hamar elveszítenek mint kuncsaftot, mert szerencsére ma még van választék. Szerencsémre minőség miatt eddig csak egy labort kellett cserben hagynom. Az akkor legolcsóbbat (olcsó húsnak…)
Minden esetre aki nyomtat – akár otthon, akár fotólaborban – szerintem tartsa észben, hogy a fotók jobbára minél nagyobb méretben élvezhetők, és puszta költség-hatékonyság miatt ne a legkisebb méretet válasszuk! Sok fotólabor már nem is készít 9×13-as képeket, de én már a 10×15-öst se szívesen készítem el. Akinek nem feltétlenül egy ekkora fotóalbumba kell a kép, azt inkább rábeszélem a 13×18-as, vagy méginkáb a 15×21-es képekre. Bár az igazi poszter méretben a falon látni egy képet. Sokkal élvezhetőbbek, és ez pótolhatatlan, ha már az ember papírképet nézeget, adjon a minőségükre is.
Persze az egy külön történet, hogy az egyébként egy digitális fényképezőgépet reklámozó PEN Story videó vagy épp a folytatása valójában hogyan készült, és a tartalom kifejezéséhez a forgatáshoz is használt reklámozott eszköznél is fontosabb volt az ötlet, és a kreativitás, ami a képek lelkét képes életre hívni.
Pénteken húzta le végleg a redőnyt a Blaha Lujza téri Pálvölgyi Fotó üzlet. A hírek szerint nem egyszerűen gazdát cserél a bérleti jog. A fotóbolt megszűnik, és átépítés után másra használják az üzlethelységet.
