‘analóg’ címkével ellátott bejegyzések

Megjelentek David Burnett nagyformátumú Londoni Olimpia fotói

2013. január 25. péntek
DavidBurnett Olympic photographer LargeFormatCamera photoBrianPetersonMinneapolisStarTribune Megjelentek David Burnett nagyformátumú Londoni Olimpia fotói

David Burnett és nagyformátumú gépe az Olimpián – Fotó: Brian Peterson/Minneapolis Star Tribune

Emlékszel még arra az ősz hajú fotósra, aki rendszeresen feltűnt a nyáron a Londoni Olimpia kőzvetítéseiben? Sok sportfotós feltűnt a képernyőn, de nem volt még egy olyan, mint ő – egy régi, nagyformátumú kamerával fotózott.
Nos előhívta negatívjait, feldolgozta összes tekercsét síkfilmjét és most végre meg is lehet nézni, milyenek is egy 21. századi olimpia képei közel száz éves technológiával fotózva.

Néha még a fotós oldalak is cikkeztek róla (Pixinfo, PopPhotoFotopiahk, Lomography), hogy a nagy David Burnett egy nagyformátumú archaikus fényképezőgéppel örökíti meg az 2012-es Londoni Olimpiát.

Nem tudósító – művész
Nemrég volt módom beszélgetni a fotós életművét gondozó ügynökség vezetőjével Robert Pledge-dzsel, tőle tudtam meg, hogy Burnett nem sajtófotósként vett részt az Olimpián. Fotóművészként hívja meg immár évek olimpiai ciklusok óta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy egyedi látásmódjával dokumentálja az aktuális ötkarikás játékokat. Nem az azonnali tudósítás céljával, hanem hogy emléket állítson.
Szemben az újságíróként akkreditált, lapoknak vagy hírügynökségeknek tudósító fotóriporterekkel, neki nem kellett sietnie a képek leadásával. Sőt a művészek számára kiállított akkreditációnak kifejezett kikötése is, hogy ő a játékok után bizonyos ideig (úgy fest, hogy abban az évben) egyáltalán nem publikálhatják műveiket, hogy azok még véletlenül se konkuráljanak a sajtóval. Ezek célja, hogy kordokumentumként maradjanak fenn. A képekből készült válogatás az Olimpiai Bizottság lausanne-i múzeumában kerülnek kiállításra.

DavidBurnett Olympic photographer gear LargeFormat digitalCamera photoDavidBurnett Megjelentek David Burnett nagyformátumú Londoni Olimpia fotói

Burnett olimpiai felszerelése

Egy történelmi fotó masina
Fotóit jobbára egy száz éve megjelent fényképezőgép típus, a Speed Graphic egy még ma is működő darabjával készíti, de előszeretettel használ Holga gépet is, és bizonyos dolgokra akár digitálist is kézbe vesz, de munkáinak döntő részét még mindig a filmes gépekkel készíti.

Burnett képeit a new yorki székhelyű Contact Press Images kezeli, melynek maga is társalapítója, az ügynökséget vezető Robert Pledge mellett. Mikor Pledge tavaly Budapesten járt, többek között Burnett olimpiai képei is szóba kerültek a beszélgetésünk során. Ő mesélte, hogy az olimpiai képek közül akkor (pár hónappal az Olimpia után) még ő se nagyon látott egyet sem, mivel azok még “túl frissek” voltak. Mint mondta, talán majd az ünnepek alatt elkezdik válogatni Daviddel. Nos a jelek szerint megvolt a nagy válogatás, a londoni képek megtekinthetők Burnett blogján.

A fotós mesél
A New York Times Lens blogja még az Olimpia előtt közölt egy interjút a nyolcadik nyári olimpiájára akkor még csak készülő fotóssal. Ebben az interjúban úgy foglalja össze a sportfotós munkáját, hogy “Az a lényeg, hogy szerencséd legyen, ne szúrd el, és próbálj meg készen állni a váratlan pillanatra, ha úgy alakul, hogy épp jó helyen vagy.”

Az interjúban azt is elárulja, hogy “Nem fényképezek sok sportot két olimpia között. Számomra ez a rendezvény többről szól, mint egyszerű sporteseméynről. Próbálom mindig egy általánosabb perspektívából szemlélni és az összképre koncentrálni.”

A Lens blog szerzője, James Estrin úgy fogalmaz, azzal, hogy Burnett nagyformátumú géppel fotóz sportot, olyan mintha hátra kötözött kézzel próbálkozna. A fotós erre azt válaszolja, hogy csak kicsit különlegesebbé próbálja tenni a képeit. Később hozzáteszi “Még mindig élvezem a Speed Graphic gép használatát. Visszanézem a ’20-as ’30-as évek képeit és csodálkozom, hogy egyáltalán hogyan tudtak fényképezni az akkori rendkívül kis fénykérzékenységű filmekkel és objektívekkel. És ennek ellenére is remek munkát végeztek. Szeretnék én is hasonlóan időtálló és klasszikus dolgot alkotni.”
Majd úgy folytatja: “Olyan sokan és olyan régóta fotóznak sportot. Nehéz bármi olyat kitalálni, amit még senki nem csinált meg előtte, vagy olyan módon csinálni, ahogy még nem csinálta más korábban. Úgy érzem, hogy még van egy millió dolog, amit ki lehet próbálni. Még mindig szeretek a Holgával és a 4×5-ös géppel fotózni. A legnehezebb nem a felszerelés, hanem az hogy rákényszerítsd magad, hogy a dolgokat kicsit máshogyan lásd – és hogy ne a célvonalhoz menj fotózni, ahol mindenki más van, hanem a harmadik kanyarba, ahol semmi sem történik, és ott próbálj meg képet készíteni.”

A 4×5-ös gép használatával kapcsolatban azt mondja, hogy “az egyik nehézsége, hogy mindig emlékezned kell rá, hogy a megfelelő sorrendben végezd a dolgokat. Élességet kell állítani, bezárni a zárat, rögzíteni a zárat, betenni a filmet, kihúzni a takaró lemezt, és aztán reménykedni, hogy azt a filmet még nem exponáltad el korábban. Aztán visszatenni a takaró lemezt, hogy a fekete fele legyen kifelé, jelezve, hogy ‘engem már ellőttél, ne fotózz rám újra’.”

Mindenképp nézd meg David Burnett lehutóbbi remek nagyformátumú képeit a blogján, és ne hagyd ki a Lens Blog válogatását korábbi fotóiból sem!

Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess FacebookGoogle+ és Twitter segítségével!

Dokumentumfilm az utolsó Kodachrome tekercsről

2013. január 14. hétfő
LastRoll SelfPortrait KodakKodachrome photoSteveMcCurryNationalGeographic Dokumentumfilm az utolsó Kodachrome tekercsről

Az utolsó tekercs képeiért katt a képre! – Steve McCurry önarcképe az utolsó tekercsen

A National Geographic filmet forgatott a legendás Kodachrome nyersanyag legutolsó tekercséről. Megörökítették, ahogyan Steve McCurry elhasználja a megszűnő film utolsó tekercsét.

Korábban, ahogy minden más fotós oldal én is megemlékeztem a Kodachrome megszűnéséről. Arról is, hogy a nyersanyag egyik legnagyobb szerelmese, és egyik legaktívabb használója, Steve McCurry kapta a gyártó sorról leeső legeslegutolsó tekercset, hogy a National Geographic archívumába kerülhessen a történelmi korszakot lezáró 36 kép.

Mint az sejthető is volt, a National Geographic nem csak az utolsó tekercs filmet, és hozzá szabad témaválasztási és utazási lehetőséget adott a fotósnak. Kapott maga mellé egy stábot is, hogy megörökítsék a folyamatot, az utolsó tekercs sorsát. A film sokkal több lett egyszerű werk videónál, igazi fotótörténeti kordokumentum. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezt minden fotósnak látnia kell.
Az utolsó 36 kocka elfotózásának története persze jó részt pont a nem fotózásról szól. Arról, hogy McCurry miért nem nyomja le az exponáló gombot egyik vagy másik helyszínen és témára. Mi sem egyszerűbb ennél. Az utolsó tekercs minden eddigi filmjénél korlátozottabb. Ez még a filmhez szokott veterán fotósnak is szokatlan helyzet. Bár a tekercs mindig korlátozott volt, de 30 éves National Geographic fotós pályafutása során mindig volt másik tekercs. Mint a film elején meséli, első munkájára 120 tekercs filmmel indult, a munkája sikeres volt, a magazin azóta is rendszeresen dolgozott vele a világ különböző tájain. Most nem fűzhet be egy következő tekercset, ha ez elfogyott, azzal tényleg vége a történetnek.

LastRoll SelfPortraitLeg KodakKodachrome photoSteveMcCurryNationalGeographic Dokumentumfilm az utolsó Kodachrome tekercsről

Steve McCurry saját lába az utolsó tekercsen

Bár ezt annak idején minden lap megírta, a filmből kimaradt, hogy a tekercsen a nagy spórolás közepette azért jutott egy kocka a tévé előtt heverő fotós lábának is. Talán nem rontom el a meglepetést, ha elárulom, hogy a videó végére elfogy a film a gépben, és az utolsó percekben, mikor átveszi frissen előhívott diáit, McCurry elsüti a keserédes poént, hogy “Most döntöttem el, hogy felhagyok a digitális fotózással és visszatérek a Kodachrome-hoz.” Az utolsó tekercs Kodachrome képei közül kedvenceit McCurry saját blogján hozta nyilvánosságra, a többit pedig a Vanity Fair tette közzé, bár itt is csak 32 kép látható a 36 kockás tekercsből.

IFRAME Embed for Youtube

via PetaPixel

Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess FacebookGoogle+ és Twitter segítségével!

Többé nem nyit ki a Pálvölgyi Fotó a Blahán

2011. június 27. hétfő

PalvolgyiFoto Többé nem nyit ki a Pálvölgyi Fotó a BlahánPénteken húzta le végleg a redőnyt a Blaha Lujza téri Pálvölgyi Fotó üzlet. A hírek szerint nem egyszerűen gazdát cserél a bérleti jog. A fotóbolt megszűnik, és átépítés után másra használják az üzlethelységet.

Más üzemeltetőtől kapott korábbi nevét tovább örökítve Fuji Foto Centrumként emlegette a Pálvölgyi Fotó is, megkülönböztetve másik, WestEnd beli üzletüktől. Egy tulajdonos váltást így legalább túlélt korábban a tér közepén álló fotó bolt. A Pálvölgyi Fotó azonban most úgy döntött, hogy felszámolja a boltot. Honlapjukon az eddigi vásárlóknak köszönetet mondanak, és megmaradó boltjukba invitálják őket.

Személyes kötődés
Régóta jártam ide, pár alkalmazottal jóban vagyunk, többen évek óta megismertek, ha beléptem, és már hozták is az Interneten rendelt képeimet. Igaz az utóbbi időben már én se nagyon rendeltem papírképeket, és gondolom egyre többen vannak így ezzel.

Változik a világ
A bezárást nyilván főként a fotó szolgáltatások iránti kereslet csökkenése okozta. Egyre kevesebben nagyíttatnak papírképet, és azt is egyre többen nyomtatják ki otthon, vagy még inkább a munkahelyükön. A fotócikk kereskedelem is egyre szegmentáltabb. Már nem feltétlenül fotóboltba megy az ember fényképezőgépet venni. Sőt még csak az sem biztos, hogy műszaki boltba, mert ha épp egy hipermarket adja olcsóbban, akkor ott veszi meg, ha Interneten talál olcsóbb alternatívát, akkor pedig azt választja.
Nem is olyan rég még arról zajlottak szakmai viták, hogy jó-e, hogy a fotográfus képzést összevonták a fotócikk értékesítő képesítéssel. Ma meg már az a kérdés, hogy akár kereskedelmi, akár szolgáltatási oldalon van-e létjogosultsága a fotós szakmának. Sajnos nem a kereskedelem az egyetlen ága a fotográfiának, ami megsínyli a fotográfia népszerűsödéséből eredő átalakulását.

Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess FacebookGoogle+ és Twitter segítségével!

Végső búcsú a Kodachrome filmtől

2011. február 21. hétfő
Kodachrome slides photoErikGould FlickrCC Végső búcsú a Kodachrome filmtől

Foto: Erik Gould/Flickr

Az Origo cikke elég alaposan összefoglalja a Kodachrome történetét, használatát és annak szegényes magyar magyar vetületeit is. Például, hogy Korniss Péter is Kodachrome-ra fotózta munkáinak egy részét, mivel külföldön ez volt az elvárás. Sőt cikkük bemutat pár eddig nem látott Korniss fotót is, amik természetesen Kodachrome-ra készültek.

Persze – hacsak nem Paul Simon daláról van szó – a Kodachrome említésére (különösen mostanában) mindenkinek a National Geographic számára fotózó Robert Capa arany medált is elnyert) Steve McCurry jut eszébe. Hiszen amellett, hogy elnyerte a Robert Capa aranyérmet, és többszörös World Press Photo nyertes, mint a National Geographic honlapjáról és saját honlapjáról is kiderül, ő szinte egész pályafutása során mindig ezt a filmet használta, és némi belső kapcsolat révén elérte, hogy a gyárból kikerülő legutolsó Kodachrome tekercset ő kapja, hogy arra valami maradandót alkosson. Eredetileg a saját blogján, illetve a Vanity Fair oldalán publikálta az utolsó tekercsre készült képeit. A történelmi Kodachrome tekercs kapcsán mindenki megemlíti, hogy McCurry lefotózta saját lábát is egy szállodai szobában, ahogy tévét néz….nos megemlítettem én is, hogy ne maradjak ki a sorból.
Engem mondjuk sokkal kíváncsibbá tett, hogy vajon a legelső Kodachrome tekercs körül is volt ekkora felhajtás? Vajon azt is ilyen ceremóniával adták oda egy kiválasztott fotósnak, és vajon tudjuk-e, hogy a legelső szériagyártott Kodachrome színes filmtekercsen milyen képek vannak? Aligha.

A Time szerkesztői viszont előásták egy amerikai kormány program színes fotóit a világháború előtti korszakból, amiket hangos diavetítésként publikáltak. Érdekes ezeket a képeket a hosszú időre elfeledett képeket látni. A kísérő szövegnek különösen az a mondata tetszik nagyon, hogy színesben egészen más – kevésbé komor – hangulatot kap a történelmi dokumentum. Persze lehet, hogy ezt csak azért gondolom így, mert sosem voltam igazán a fekete-fehér fotózás híve.

LastFrame KodakKodachrome photoSteveMcCurryNationalGeographic Végső búcsú a Kodachrome filmtől

A legutolsó kép – Fotó: Steve McCurry/National Geographic

Az utolsó Kodachrome előhíváshoz licensszel és felszereléssel is rendelkező labor a kansasi Dwayne’s Photo december 30-án hívta elő a legutolsó tekercs filmet, amiről a USA Today tudósítása, és a CBS alább beágyazott videója számol be.
Mint a Los Angeles Times írja, volt aki a Dwayne laborba 1580 tekercs Kodachrome filmet vitt be, és több mint 15 ezer dollárt költött azok előhívatására. A Mashable cikke szerint a legutolsó előhívott filmet a Dwayne labor tulajdonosa, Dwayne Seteinle fényképezte el, melynek utolsó képkockája egy csoportkép, amin az alkalmazottakkal búcsúztatják a botl előtt a Kodachrome megszűnését.

Persze a Kodachrome megemlékezésből a National Geographic sem maradt ki, számos remek színes felvételüket publikálták galériájukban a Kodachrome emlékének dedikálva.

IFRAME Embed for Youtube

Az illusztráló képért köszönet Erik Gould Flickr felhasználónak.

Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess FacebookGoogle+ és Twitter segítségével!

A papírképnek lelke van

2010. november 18. csütörtök
Photo print from PENstory A papírképnek lelke vanAz Internet és az iPad digitális korában egyre kevésbé jellemző, hogy az emberek még papír képet csináltassanak. Pedig a papír képnek lelke van.
Egy kedves ismerősöm, fotokaresz blogja ihletett most meg, bár már korábban is terveztem egy kisebb értekezést a témában. Mint írja, hozzájuk a fotólaborba is egyre inkább csak 1-1 papírképért térnek be az emberek, ami egyre kevésbé képes eltartani a fotólaborokat is. Bár ezt így nem írja le, de azt hiszem (pláne a tegnapi bejegyzésemmel összefüggésben vizsgálódva) látszik, hogy a fotólaborok egyre zsugorodó piacán is bedarálják a multik a kis boltokat.
Én már évekkel ezelőtt is alig nagyíttattam le saját célra a képeimet, inkább a képernyőt (újabban az iPad-et) preferálom. Sosem kellett (talán sajnos) papír alapú fotó albummal házalnom, hogy munkát találjak, és a megrendelőim közt is egyre ritkábban akad, aki papír képekre vágyna. Pedig jó néha egy nagyobb nyomatot kézbe venni.
A lakossági megrendelők egy időben még a papír képet választották, de már inkább digitálisat szeretnének. Nem csak könnyebb, gyorsabb is a kézbesítésük. CD/DVD, e-mail, bár én inkább az FTP, és egyéb Internetes megoldások híve vagyok. És már a sajtó is egyre inkább leszokóban van a nyomtatott képekről. A Gutenberg-galaxis letűnőben, a nyomtatott lapok oldal- és példányszáma hanyatlóban. A Facebook, Flickr és társaik pedig rekordokat döntögetnek.
Az átlag Internetező, képnézegető, felhasználó – legalábbis remélem – kezd leszokni az eddig nagy divatnak számító munkahelyi kép nyomtatásról. Egy időben általános gyakorlat volt, hogy az emberek akár fekete-fehér lézer nyomtatóval, pixelesen is képesek voltak (csak voltak?) kinyomtatni az Internetről letöltött kis felbontású, vagy akár vízjelezett képeket. Mert jó az úgy is, és így legalább olcsó (mármint a családnak, nem a cégnek).
Én a papír mentes iroda híve vagyok (és ezt gyakran hangoztatom is), de a fotónyomtató őrületet soha nem értettem. Sokan rohannak minden karácsonykor nyomtatót venni, aztán küzdenek a megfelelő patron beszerzéssel, meg amikor rájönnek, hogy az drága, akkor utántöltéssel, inkább másik nyomtató vétellel – mert mint köztudott, az új nyomtató (szigorúan fél töltetű patronokkal) olcsóbb, mint a tele patron. Aztán a megfelelő (vagy inkább csak olcsó) fotópapír beszerzése, sőt nekem még az is rendszeresen gondot okoz, hogy melyik nyomtatóba hogy kell betenni a papírt, hogy úgy nyomtasson rá, ahogy én szeretném. Persze ez begyakorolható lenne, de nyomtatási szokásaim jól jellemzi, hogy máig életem legelső nyomtatóját használom birtoklom, amiben még mindig a gyári patron van – meg gondolom az eltelt tíz év alatt komoly porréteg is.
Persze biztos vannak, akik nálam lényegesen jobban kihasználják az otthoni nyomtatót. De azért szerintem érdemes alaposan átgondolni, hogy szükség van-e rá, nem egyszerűbb-e fotólaborba hordani a fotókat (amíg még van hova), mint otthon nyomtatni. Én inkább elviszem a laborba, és fizetek a szolgáltatásért képenként minden alkalommal, mint magam tartsam karban (na meg a polcon) a nyomtatót. Ez valamennyire a minőségre is garancia a fotólabor, mert ha nem azt kapom a laborostól, amit vártam, akkor reklamálok, és újra megcsinálják, vagy hamar elveszítenek mint kuncsaftot, mert szerencsére ma még van választék. Szerencsémre minőség miatt eddig csak egy labort kellett cserben hagynom. Az akkor legolcsóbbat (olcsó húsnak…)
Minden esetre aki nyomtat – akár otthon, akár fotólaborban – szerintem tartsa észben, hogy a fotók jobbára minél nagyobb méretben élvezhetők, és puszta költség-hatékonyság miatt ne a legkisebb méretet válasszuk! Sok fotólabor már nem is készít 9×13-as képeket, de én már a 10×15-öst se szívesen készítem el. Akinek nem feltétlenül egy ekkora fotóalbumba kell a kép, azt inkább rábeszélem a 13×18-as, vagy méginkáb a 15×21-es képekre. Bár az igazi poszter méretben a falon látni egy képet. Sokkal élvezhetőbbek, és ez pótolhatatlan, ha már az ember papírképet nézeget, adjon a minőségükre is.
És a papírképnek tényleg lelke van:
IFRAME Embed for Youtube

Persze az egy külön történet, hogy az egyébként egy digitális fényképezőgépet reklámozó PEN Story videó vagy épp a folytatása valójában hogyan készült, és a tartalom kifejezéséhez a forgatáshoz is használt reklámozott eszköznél is fontosabb volt az ötlet, és a kreativitás, ami a képek lelkét képes életre hívni.

Értesülj a hasonló bejegyzésekről! Kövess FacebookGoogle+ és Twitter segítségével!