D-Day évforduló: A barátom, Robert Capa

interjú John Morrissal a Life egykori képszerkesztőjével

Patricia Trocmé/Wikipedia

John Morris
Fotó: Patricia Trocmé/Wikipedia

Épp ma van a normandiai partraszállás évfordulója, amiről a legtöbb fotósnak óhatatlanul Robert Capa jut eszébe. Így van ezzel a ma 96 éves John Morris is, aki egykor együtt dolgozott a fronton a világhírűvé vált magyar haditudósítóval, és aki maga szerkesztette be a híres, kissé elmosódott ikonikus képeket a lapba. Emlékezzünk ezen a napon vele a kiváló háború fotósra!

Sajnos nekem nem volt módom személyesen beszélgetni John Morrisszal (Wikipedia), de a Financial Times interjújában úgy gondolom, hogy sokunk (szerintem nem csak fotósok) számára fontos történelmi témát tár fel Simon Kuper:

Robert Capa

Capa képe a Life-ban

John Morris, a Life magazin egykori képszerkesztője a kiváló fotóriporterről és legemlékezetesebb történelmi film tekercséről mesél – ami a D-Dayen készült, a normandiai partraszállásról.
Mikor Robert Capa D-Nap fotói végre megérkeztek a Life magazin londoni szerkesztőségébe, akkor igazán szorított a határidő. Európa 1944. június 6-ai inváziója volt a vezető téma. A képeket gyorsan kellett előhívni, jóváhagyatni a cenzorokkal, aztán elküldeni New Yorkba. John Morris, a Life képszerkesztője sürgette a laboránst: “Gyerünk, siessünk, siessünk!” A negatívok “gyönyörűen” néztek ki. “Siessünk a printekkel!” – mondta Morris. De néhány perccel később a képek kidolgozásán szorgoskodó ifjú Dennis Banks zokogva rohant be Morris irodájába: “Capa filmjei mind tönkrementek!” Banks annyira próbálta sürgetni a dolgokat, hogy becsukta a fából készült tároló ajtaját, ahol a filmek száradtak. Megfelelő szellőzés nélkül pedig az emulzió megolvadt.
Morris átnézte a négy tönkrement tekercset. Közülük három teljesen üres volt. De a negyediken talált 11 szemcsés képet. “Rendben, ennyi maradt. A D-Napot örökre ezek alapján a képek alapján fogják ismerni.” – írta később Morris.

Morris most 96 éves, párizsi otthonában ülve tanulmányozza ezeket a képeket és fanyarul mosolyog: “Kevesen maradtak azok a világon azok közül, akik még ismerték Capát.” Morris nem csak ismerte Capát (akinek idén Október 22-én lesz születésének századik évfordulója): ő szerkesztette Capa képeit a spanyol polgárháború óta, segített a Capa által alapított Magnum működtetésében és töviről hegyére ismeri a sajtófotót. Morris az, aki megszabadíthatja Capát és háború fotós munkásságát a Capa mítosztól. Hogyan mutatta be a “világ legnagyobb fotóriportere” a háborút?

Morris olyan idős, hogy az apja alig valamivel az amerikai polgárháború után született, de de nem lehet megmondani róla. Bottal jár ugyan, de amúgy nagyon jól tartja magát, dús, fehér hajsörénye van és nem tűnik többnek 70-nél. Három feleséget temetett el (és egy kislányát), de bátran újra szerelembe esett octogenarian barátnőjével. Még mindig tanít, könyveket szerkeszt és rendezvényeket vezet a Párizsban élő demokratáknak, de azt mondja, “próbál visszavonulni a politikától”. Egyszer, mikor megengedte, hogy megnézzek nála egy dokumentumfilmet az otthonában, ő közben végig szorgoskodott a háttérben és képeket válogatott. “Teljes őrületként” jellemzi, hogy mennyire elfoglalt.

Morris a Chicago Egyetemre járt a szülővárosában. (Nemrég hazarepült az óceánon keresztül, hogy a 75. osztálytalálkozóján megtudja, hogy már senki sem él az évfolyamáról.) Első alkalommal mit sem sejtve találkozott Capával 1937-ben, mikor az diákújság, amelyiket szerkesztette, egy névtelen képet használt a spanyol polgárháborúból, amiről évekkel később kiderült, hogy Capa fotója. Az egyetem után Morris a Life szerkesztőségéhez ment, ami akkor a világ vezető képes magazinja volt.
1939-ben a new yorki Rockefeller Center korcsolya pályáján találkozott Capável. “Kiderült, hogy nem valami jó korcsolyázó. (Talán jól síelt.) Így aztán belekarolt a legszebb titkárnő karjába és úgy kezdett el korcsolyázni.”
Morris tökéletesen fogalmazott mondatokban mesélve így emlékezik vissza: “Különös volt. Az első pillanattól remekül kijöttünk. Úgy emlegettem őt, mint a fogadott magyar bátyámat, amit azzal magyaráztam, hogy sosem volt fiútestvérem, a nővérem pedig egész életében Republikánus volt. A nővérem 103 éves. Tegnap beszéltem vele. Durhamben él, egy idősek otthonában Észak-Carolinában, de vele semmi közös vonásunk nincs a családon kívül.
De Capa – “mindig a velünk történt mókás dolgokra gondolok. Mindig komolyan egyetértettünk, de sosem beszéltünk komolyan. Nagyon komoly dolgokkal is viccelődött.” Capa sosem színlelt. Morris azt meséli, hogy a Magnum másik alapítója, Henri Cartier-Bresson mindig “fotósnak” hívta magát; Capa mindig “újságírónak”.

Capa Budapesten született, Friedmann Endre néven, egy zsidó szabó fiaként. Bebörtönözték, mint baloldali diákot, aztán 1931-ben elhagyta a hazáját, hogy a toleránsabb Berlinben újságírást tanuljon. Író akart lenni, de kifutófiúként kezdett dolgozni egy fotó ügynökségnél, aztán készített egy emlékezetes képet Leon Trotskyról (magyar nyelvű fonetikus átiratban Lev Trockij), aztán mikor Hitler hatalomra került, Párizsba menekült és fotóriporter lett. Ez részben azért történt, mert magyar volt: egy olyan nyelvet beszélt, amit nem tudott máshol használni, ez arra kényszerítette, hogy képeket használjon szavak helyett. Ahogy ő mondta:

“Nem elég tehetségesnek lenned, magyarnak is kell lenned.” – Robert Capa

Robert Capa

A milicista halála
Fotó: Robert Capa

Párizsban Friedmann és a barátnője Gerda Taro kitalálták az elbűvölő amerikai fotóst, Robert Capát – akinek a nevét Capa életrajzírója, Richard Whelan szerint Frank Capra után választották ki. Capa és Taro együtt mentek a spanyol polgárháborúba, ahol Capa elkészítette híres képét (amiről sokan azt állítják, hogy megrendezett): a Milicista halálát, amin egy katona elejti a fegyverét a halála pillanatában.
“Szerintem a kép szerencse volt,” mondja Morris. “Kétlem, hogy tudta, hogy pont azt a pillanatot kapta el, egészen addig, míg meg nem látta a megjelent képet. Szerintem neki ez egy fájdalmas téma volt. Ki akar hasznot hajtani egy másik ember halálából – egy bajtárséből, ha úgy tetszik?”
Tarót halálra gázolta egy tank Spanyolországban. De Capa híres fotósként tért vissza a polgárháborúból. Az angol Picture Post kikiáltotta őt “A világ legnagyobb háború fotósának”. “Ő utálta volna ezt,” mondja Morris, aki szerint ez a címke is arra ösztönözte Capát, hogy saját legendája szerint élje az életét és hogy minden kockázatot bevállaljon, hogy elkészítse a képet.
A sajtófotó akkoriban kezdett megjelenni és az időszak nagy története volt. Így Capa volt a tökéletes hős, egyformán csodás volt az objektív mindkét oldalán: huncut mosoly, ében fekete haj; póker játékos, pezsgő fogyasztó és a szép nők kedvelője; annyira talajt vesztett kozmopolita, hogy még kedvenc szállodája se volt. Mikor mutatok néhány képet, amiket a Life összegyűjtött a D-Napról tudósító fotósokról, Morris eltűnődik: “Tetszik, ahogy elnéz a fényképezőgép felől. Más csoportképeken is ezt csinálta, amivel még inkább rá szegeződik a figyelem. Nem hivalkodott, de annyira vonzó volt – a nőknek, de férfiaknak is.”

Robert Capa

Robert Capa

A D-Nap előtt a második világháborúban Capa már megjárta Afrikát, Olaszországot és Londont. Kissé elmosódva című könyvében leírta háborús emlékeit, amit fantáziadúsan kicsit kiszínezett, mivel film forgatókönyvnek szánta. (Capa pókerezett és fél Hollywoddal lefeküdt.) Csodálatos könyv: ahogy Morris, Capának is ritka kettős adottsága volt, hogy nem csak a képekkel, hanem a szavakkal is remekül bánt. De a könyv háborús hangulata kellemetlen érzéseket is kelt. A Kissé elmosódva kicsit olyan, mintha “felnőtt srácok” története lenne, amiben a háború borzalmai helyett mindig csillogás és humor látszik. Az akciót mindig póker játszmák, vörös hajú lányok és a Savoyban mulatozás tarkítja. Mikor Capa elmondja a barátnőjének Londonban, hogy Észak-Afrikába repül éjjel, “a szeme megtelik pezsgővel”. És mikor Londonban elmegy “inváziós bevásárlásra” a D-Nap előtt, vesz a Dunhill’s-ben egy Burberry esőköpenyt és egy ezüst laposüveget. Capa tudta, hogy a háború borzalmas; több harcot látott, mint a legtöbb szövetséges katona; mégis gyakran úgy mutatta be, mintha Hollywoodban forgatták volna.
A D-Nap az ember és pillanat tökéletes találkozása volt. Capa választhatta volna, hogy az inváziót egy biztonságos megfigyelő helyről fényképezi. De az irányelve az volt, hogy “Ha a képeid nem elég jók, akkor nem vagy elég közel”. Ez morális iránymutatás is volt: ha olyanokat fényképezel, akik az életüket kockáztatják, akkor a veszélyen is osztoznod kell velük. [Azért olvasd el a mondás egy lehetséges másik történetét is! – a szerk VA] Ezért is írta a könyv legünnepeltebb passzusát:

„A haditudósító a saját kezében tartja a tétet – az életét –, amelyet tetszése szerint tehet rá egyik vagy másik lóra, de visszadughatja a zsebébe, akár a legutolsó pillanatban is. Én szerencsejátékosnak születtem. Úgy döntöttem, hogy az elsô hullámban induló E-századot fogadom meg.” – Robert Capa: Kissé elmosódva

A vízben kötött ki az amerikai csapatokkal az Omaha Beachen, ahol 106 fotót készített, miközben a németek lőttek rá. Tévedésből halottként jelentették aznap. Halálvágya volt Capának? “Nem, nem, ő határozottan túl akarta élni. Nem akart meghalni”, mondja Morris. Siegfried Sassoon, az első világháborús költő azt fedezte fel a fronton, hogy nem fél, de Capa ismerte a félelmet. Miután elkészítette D-Napi fotóit, saját bevallása szerint elmenekült: felmászott egy Angliába tartó hajóra és összeesett. Később meztelenül ébredt a feljegyzéssel, hogy “Kimerültség, nincs dögcédulája.” A hajóút hátralevő részét önmarcangolással töltötte, vélt gyávasága miatt.

Aznap mégsem jutott egyetlen fotós olyan közel a harcokhoz, hogy képekkel térhessen vissza. Morris azt meséli, “Bob Landry a Utah Beachen szállt partra, de minden filmjét, az összes mozgóképpel együtt, amit a hadsereg fotósai készítettek véletlenül beejtették a Csatornába úton vissza Angliába. Landry valahogy még a cipőjét is elveszítette a patraszálláskor – ezt nem igazán értettem soha.
Engem sosem igazán kedvelt Landry. Azt hiszem, hogy elfogultnak érzett Capa irányába. De Capa volt az, aki teljesített.”
A konyhai asztalánál Morris átfutja a D-Napot túlélt fotókat, amiket 69 év múltán már betéve ismernie kell. Az első, ami szembe tűnik, hogy elmosódottak. Ez az (azon kívül, hogy ezek az egyedüli képek), amiért működnek: közvetítik a zűrzavart, a háború ködét. Mikor Steven Spielberg elkészítette a D-Napról szóló filmjét, a Ryan közlegény megmentését, azt mondta: “Mindent megtettem, amit lehetett, hogy 1944. június 6-a úgy nézzen ki a filmben, mint Bob Capa fotói.” Mivel csak 11 kép élte túl (és egyet elhagytak belőle), a szerkesztőknek mindet fel kellet használni, hogy bemutassák a háborút a maga zavaros tökéletlenségében. Ezek nem képeslapok, vagy mesék.

A 11 képből, ami a sötétkamrában elszenvedett balesetet túlélte, ez a 10 jelent meg a Life-ban 1944 júniusában.

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Robert Capa

Fotó: Robert Capa

Capa értette az elmosódás hatását. Néha direkt mozdította be a fényképezőgépet, hogy a háborús képeket mozgalmasabbá tegye. De ezeket a képeket tényleg a laborban történt baleset tette elmosottá? “Nem tudom, hogy mi az igazság,” válaszol Morris. “Kora reggeli fény volt, és szerintem azért elmosódottak, mert nem volt mélységélesség. Capa elég tág blendével fényképezett. De amikor a Life lehozta a képeket, azt közölték, hogy az izgatottság miatt lettek ‘kissé elmosódva’, ezért választotta ezt a címet a könyvének is. Azt hiszem, hogy akkor ezen megsértődött. Azt hiszem, hogy az anyjának meg is írta, hogy ez nevetséges, de én nem törődtem vele. Mi csak örültünk, hogy volt 11 képünk, amit lehozhattunk.”
Egyszer, mikor Morris és én együtt ebédeltünk kedvenc éttermében, a Chez Janou-ban egy köpésre a lakásától, azon töprengett: “Bárcsak megtartottam volna, amit azon az éjjelen a szemétkosárba dobtam.” Hogy mit dobott ki akkor? Kuncogva mondja: “A három tekercs filmet, amin nem volt semmi.” Mai kifejezéssel élve azok a tekercsek ‘ikonikusak’ lennének.
Később, 1944 nyarán Morris is csatlakozott a szövetséges hadsereghez Normandiában. “Ez volt az egyetlen alkalom, mikor fényképezőgéppel mentem,” – mondja. Egy sátorban volt Capával és sok időt töltött Capa régi barátjával Ernest Hemingwayjel is, aki nem tűnt túlságosan érdekeltnek benne, hogy életben maradjon. Hemingway mintegy saját hadsereget toborzott és úgy tűnt, hogy egyedül készül lerohanni Franciaországot. Mikor Morris ezekről a napokról beszél, Woody Allen Éjszaka Párizsbanjának hősére emlékeztet, aki visszamegy az időben, hogy találkozzon a múltban Hemingway, F Scott Fitzgerald és más nagy alakok szellemével.
Morris visszaemlékszik a vacsorára, amit egy frissen felszabadított normann földműves rendezett Hemingway és Capa tiszteletére, akinek a lánya népdalokat énekelt nekik a holdfénynél. Így emlékszik vissza: “A háborúban az a becsapós, hogy lehet szórakoztató is.” Aztán kicsit kijavítja magát: “Azt hiszem, hogy az ‘élvezetes’ nem a legjobb kifejezés. A háborúban kialakul egy baráti kötelék. Hadi tudósítónak lenni bevallottan vonzó dolog volt.” Hírességek voltak? “Bizonyos értelemben igen.” Menő srácok? “Naná!”
Mikor azt kérdezem, Morris mit tanult Capától annak természetes közegében, a háborúban, azt mondja: “Túlélni tanultam tőle. Voltak például itt-ott német helyőrségek, akik még nem adták meg magukat, így az amerikai parancsnokok úgy nevezett psychológiai hadviselő egységeket hívtak. Ezek lényegében egy teherautóból álltak, ami hangszórókkal volt felszerelve és egy németül beszélő katona azt mondogatta, hogy ‘Achtung, achtung! Tegyétek le a fegyvert!’ Megkérdeztem a fickót a mikrofonnal, hogy mi történik, mikor ezt eljátsszák? Ő azt válaszolta, hogy ‘Általában elkezdenek lőni ránk.’ Így Capa azt mondta, ‘Nem látok túl sokat ebben a történetben’, de én azt mondtam, ‘Ó Bob jó lesz ez!’ Így mentünk fényképezni, és valóban ágyútűz volt a válasz, ekkor Bob azt mondta ‘Húzzunk innen a fenébe!’ Szóval, amit megtanultam Capától az nem a fotózásról szólt, hanem hogy melyik történet éri meg, és melyik nem.” Ha kockáztatod az életedet, akkor legalább egy címlapfotóért tedd meg.

Némelyik történet bármit megér: Capa megszegte a parancsot, hogy elsőként csak a francia csapatok vonulhatnak be Párizsba, és szeretett városába egy spanyol köztársasági tankon vonult be. Természetesen egyenesen a Ritzbe ment, ahol Hemingway – már működtetve a helyet – odaadta neki a legjobb szoba kulcsát. Egy kicsit később Morris is feltűnt. Ez volt az első látogatása Párizsban. Még ma is, mikor a Concorde téren jár, lelki szemei előtt látja a Sherman tankot, amit 1944 szeptemberében látott.
“Párizs álomszerű volt,” mondja. “Úgy értem, nem volt könnyű boldogulni, de a Time-Life-nál tudtuk, hogyan kell élni. Még megvan a levél másolata, amit a feleségemnek küldtem arról, hogy ‘egy nap Párizsban kell élnünk.'” Végül (jóval a felesége halála után) 1983-ban Párizsba költözött. Capa számára viszont Párizs volt a befejezés. Könyvében azon mereng a Hotel Scribe csaposának, Gastonnak: “Nem lesz még egy olyan partraszállás, ami túltesz a normandiain; nem lesz többé felszabadítás, ami felér Párizséhoz.”

A háborút a Japánra dobott atombombák zárták le. Morris átnyújt nekem egy színes fotót a gombafelhőről: “Ez volt a Life címlapfotója Hiroshimáról – annyira szép.” Úgy gondolja, hogy azáltal, hogy a felhőt mutatták meg a vérontás helyett, a Life tévesen mutatta be a háborút. Capa kifejezésével élve a fotósok nem voltak elég közel.

Morris szerint, hogy nem mutatták meg [a szenvedést], fotóriporteri bűn volt. Mint Legyen meg a kép című visszaemlékezésében írja: “Az egyik ok, hogy az első világháború olyan sokáig tartott, hogy nem láttunk róla fotókat.” Mivel a szövetségesek abban a háborúban jobbára teljesen betiltották a sajtó fotózást, a civilek jóformán egyáltalán nem tudták mi zajlik a lövészárkokban. A Holocaust is a fényképezőgépektől elzárva történt: csak 1944-ben, amikor már szinte véget ért, tudósított róla először a Life egy sorozattal, amin csontokkal teli kemencék és üres cipők voltak. “Szomorú, hogy a történet hátra került a 34. oldalra, szemben egy Campbell leves reklámmal: ‘Hogyan készíts főételt egy szendvicsből’.” Mire a fotók elkezdték az amerikai néphez közvetíteni a borzalmakat addigra már késő volt”.
Morris ugyanakkor emlékeztet, hogy Capa sem teljes valójában mutata meg a háborút. Igaz, hogy Capa mindig az embert mutatta a háborúban a fegyverek és tájak helyett, de csak nagyon ritkán mutatott vért és borzalmakat. “Capának nagyon sok képe hősies,” mondja Morris. “Nagyon együttérzők azokkal, akik lőnek. De ugyanakkor könyörületes az ellenséggel is.”

Persze Capa képei a spanyol polgárháborúból és a második világháborúról nem háború ellenesek: mindkét esetben támogatta az ügyet, amit fotózott. 1945 után Capa nem talált mégegy háborút, amiben hinni tudott.

“Remélem, hogy életem végéig munka nélkül maradok haditudósítóként,” – mondta Capa

Ingrid Bergman színésznő, aki szerelmes volt belé, ugyanezt remélte. De ő mégis a háborút választotta a nő helyett. Bergman rábízta magánéleti problémáját Alfred Hitchcockra, aki átírta a Hátsó ablak történetét, amiben James Stewart háború fotós karaktere mindig visszautasítja a lányt.
1947-ben Capa és barátai létrehozták a Magnum ügynökséget. Morris lett a vezető szerkesztő. 1954-ben, mikor Capa Tokyoban volt, Morris elküldte neki a Life felkérését, hogy fotózná-e a francia háborút Indokínában? Morris azt hitte, hogy Capa nem fogja elég fontosnak tartani a történetet, hogy elvállalja. De Capa azt mondta, hogy megy. Morris elborzadt. Azt mondja, “Felhívtam otthonról és azt mondtam, ‘Bob, nem kell menned. Ez nem a mi háborúnk.’ Aztán néhány nappal az után, hogy megérkezett, rálépett egy taposóaknára és meghalt.”
Mikor Morris a párizsi Zsidó Művészet és Történelem Múzeumában mesélte a történetet a közönségnek, láttam, hogy borzongás és együttérzés futott végig a termen. De Morris már ezerszer elmesélte korábban a történetet. Nagyon sok Capa története csiszolódott a rituális újraszületések során.

Ebéd közben megkérdeztem tőle, hogy magát okolja-e Capa haláláért. “Az anyja egy kicsit felelősnek érzett engem,” válaszolja, “ami nem volt igazságos.” Capa New Yorkban kvéker temetést kapott, amit Morris szervezett, aki nem sokkal előtte tért a kvéker hitre. Morris, aki már szinte hozzászokott, hogy fotósokat temet el, azt írta egy nekrológban:

“Robert Capa kicsit gondatlan fotóriporter volt, de nagyon gondos ember … Hagyott maga után egy termosz konyakot, néhány jó öltönyt, egy gyászoló világot és a képeit, köztük a modern kori történelem legjobbjait. Hátrahagyott még egy legendát is, amire nincs más leírás, mint – Capa.” – John Morris

Oszd meg az ismerőseiddel és iratkozz fel a blog hírlevelére! Ne maradj le az újdonságokról!

Címkék