Fotó: Völgyi Attila / blog.volgyiattila.hu
Próbálok nem én lenni a főszereplője a saját blogomnak, mert ha mindig csak önmagam sztárolnám, még nekem se lenne kedvem elolvasni, nemhogy másnak. Vannak viszont érdekes helyzetek, amiket nehezen tudok magamban tartani és mi lenne jobb közlési módja, mint kimennem a blogomra? Ilyen volt a legutóbbi találkozás a blog egyik olvasójával.
A hétvégén a Cézanne kiállítás utolsó napját fotóztam. Múzeumba menni mindig kellemes program, érdemes minél gyakrabban művelni. Magáért a művészetért is, de társadalmi élménynek is felemelő megtapasztalni, hogy ennyi ember egymás sarkát tapossa, hogy művészetet fogyasszon. Olyasmi ez, amit napról-napra nehezebb elképzelni, pláne ha csak az egyre inkább bulvár irányba változó sajtón keresztül értesülünk a hírekről. Pláne ha mi magunk sem lapozzuk fel a kultúr rovatot még egy bulvár újságban sem.
Fotó: Völgyi Attila / blog.volgyiattila.hu
Személyes élmény
A kiállításon épp egy biztonsági őrrel beszélgettem – mert ugye hogy engedéllyel fotózik valaki, azt tudják, de nem mindegy, hogy ki az. Azt tisztáztuk éppen, hogy én vagyok – mikor odalépett valaki mellém, megvárta míg befejeztük, majd megszólított: “Rendszeres olvasója vagyok a blogodnak nagyon tetszik és tök jókat írsz.” Majd még néhány mondat után el is búcsúzott és magamra hagyott.
Ezúton is köszönöm az elismerést. Mint már megírtam korábban is, az ilyen helyzetekben nem nagyon tudok mit kezdeni a megilletődöttségtől, de köszönöm! Sokkal többet érnek az ilyen személyes elismerések, mint a lájkok és megosztások – de azért lájkoljátok és osszátok csak meg a posztokat, hadd jusson el másokhoz is, amikről írni szoktam!
Annak pedig őszintén örülök, hogy Cézanne ismertebb, mint én – ha nem értenéd, ezzel mire gondolok, olvasd el az előző kicsit hasonló írásomat, amiben remélem magyarázatot találsz – és remélem, egyet is értesz, hogy ez jó hír!
A Showder Klub elköszönését kölcsön véve: “Szólítsatok le az utcán!” Viccet mesélni biztos nem fogok!
