Az Olimpiai fotós interjúim készíése során többek közt arról a Transzisztriai anyagáról is beszélgettünk Kollányi Péter kollégámmal, amivel nemrég díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton. A képek nem csak neki és a zsűrinek tetszettek, hanem nekem is, ezért gondoltam érdemes egy kicsit jobban is bemutatni a készítésük körülményeit és a háttér történetüket.

Mikor Péterrel utoljára találkoztunk még csak folyamatban volt az anyag nagy válogatása. Akkor még nem alakult ki, hogy pontosan milyen formában és hol is fog majd megjelenni. Nos úgy fest, hogy a képek a Sajtófotó Pályázaton sikerrel debütáltak, de máris több lap érdeklődik iránta itthon és külföldön egyaránt, hogy publikálják azokat.

Tavasszal volt Transznisztriában, ez Moldova szakadár része, ami a mai napig orosz fennhatóság alatt van. Azt mesélte nekem: “ezek a képek középformátummal, filmre készültek, de kicsit másként, mint ahogy eddig. Amikor középformátumra fotóznok kivétel nélkül arra törekszem, hogy a fotók a lehető legpontosabb konpozíciót alkossák és semmi zavaró részlet vagy pontatlanság ne zavarja meg a nézőt. Ellenben a fotóriporteri munka során legtöbbször nincs erre idő, ezért is erre inkább a digitális gépemet használom.Érdekes módon a Transznisztira fotósorozatot inkább klasszikus fotóriporteri munkának tartom, de valahogy mégis számomra a filmes technika és a múltban megrekedt ország hangulata teljesen összepasszoltak.

Moldovának ezen a szakadár részén nem nagyon szeretik sem a külföldieket, sem a sajtót, ezért is el szerettem volna kerülni a nagy feltűnést, amit egy nyugati fotóriporter megjelenése okozna, ezért minden nagyobb és nehezebb felszerelést otthon hagytam. Minden digitális technika itthon maradt, még egy okostelefon sem volt nálam. Egyébként sem szeretek sok felszerelés vinni, mert csak zavar a sok súly és úgy érzem korlátozva vagyok a szabad mozgásban. Mindössze egy 6×7-es középformátumú Mamiya 7-es gépet vittem, 15 tekercs roll filmmel és egy 65 mm-es fix objektívet (kisfilmre átszámolva kb. 32 mm-nek felel meg). A gép kicsit játékgépnek néz ki, de amellett egész jó minőségű képeket tud csinálni, jó kis gép, én nagyon szeretem.”

Érkezése után próbálták Pétert lebeszélni a kisinyovi (Chisinău) magyar nagykövetség munkatársai a fotózásról. Elmondták neki milyen történeteket hallottak bebörtönzött újságírókról. Mint mondja “szerencsére komoly incidenesre nem került sor. Azt nagyon nem szeretik, ha katonai objektumokat fényképez az ember, főleg ha használatban is van. De ez máshol is így szokott lenni, csak itt jobbára használatban is vannak az orosz laktanyák, amiket fegyveresek erők őríznek.
Az utcákon is elég sok volt a rendőr, és persze mindig kilométerekről kiszúrták, hogy nem helyi vagyok. Előszeretettel nézegették hosszasan az útlevelem, néha elvitték és lefénymásolták és persze mindig megkérdezték, hogy ugye nem kém vagyok. Számukra a külföldi az csak kém lehet, és az újságírót is egyfajta kémnek tartják.

Nem terveztem, hogy turista szerepben fogok tetszelegni, de valahogy a megjelenésem annyira turistás, hogy láttam sokszor nem is hitték el, hogy fotós vagyok, mert persze a fotók elkészítése előtt vagy után mindig elmondom, hogy nem csak magamnak fotózok, ez egyfajta elv, amihez szeretem tartani magam.
Igazán kalandos helyzet csak egyszer adódott, amikor elvittek kihallgatni, mert egy állítólagos katonai objektumot fotóztam. Elvették a gépemet és hosszasan kikérdeztek, hogy mit csinálok náluk. Nem mondanám mindezek ellenére, hogy túl veszélyes hely volt, inkább egy időutazásnak tűnt. Nagy szerencsém volt, hogy a helyi buszjáraton megismerkedtem egy angolul beszélő tiraszpoli diákkal. Ő az elkövetkező napokban tolmácsolt nekem, ha szükség volt rá és segített elintézni az ott tartózkodáshoz szükséges íratokat. Később kiderült, hogy rajta kívül szinte senki nem beszél nyugati nyelveken az országban és az én orosz tudásom elég limitált volt.”

Az országról szóló beszámolók és Péter szerint is Transznisztriában mintha megállt volna az idő: “Az elmúlt 20 évben nem sok minden változott. Szinte mindenhol megbukott a kommunizmus, ellenben itt, ha nem is virágzik, de még él, és a maga módján működik is. Az utcákon mindenhol volt kommunista vezetők szobrai állnak, az ő neveik vannak az utcatáblákon, az ország zászlójától a pénzekig mindenhol a sarló, a kalapács és a vörös csillag köszön vissza. Ez persze csak a felszín, de az emberek úgy tűnik, hogy hisznek is benne.Néhány éve olvastam Transznisztriáról és kezdett nagyon érdekelni a téma.Elég kevés jó fotót találtam róluk és többnyire azok is régen készültek. Mivel most választottak nem régen új elnököt, gondoltam elég aktuális a téma. Szerettem volna látni a Győzelem napi katonai parádét, így május 9-ére időzítettem a látogatásomat. Ez a második világháború befejezésének az ünnepe és katonai felvonulással egybekötött utcai népünnepély szokott lenni. Sajnos az idén kvázi elmaradt a pénzhiányra hivatkozva, ezért csak egy csendes megemlékezést tartottak helyette.

Összesen 6 napot töltöttem el az országban, ennek nagy részében Tiraspolban voltam és próbáltam a lehető legtöbb emberrel beszélgetni, mert főleg az érdekelt, hogy hogyan éreznek és gondolkoznak egy diktaturában élő emberek. Azt egyből lehetett látni, hogy egy nagy búra alatt élnek és szinte semmit nem tudnak sem a külvilágról sem arról, hogy pontosan mi is zajlik a saját országukban. Az ijesztő konklúzió pont az volt számomra, hogy az ember mennyire könnyen bele tud nyugodni az ilyen helyzetekbe. Az ott élők azért érzik, hogy nincs rendben valami náluk, de elfogadják ezt az állapotot és tudják, hogy ha nem szegnek meg pár szabályt, akkor boldogan élnek és nem nagyon piszkálja őket senki.”

A díjnyertes sorozat megtekinthető a XXXI. Magyar Sajtófotó Pályázat képei között, egy bővebb válogatás pedig Kollányi Péter honlapján.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!