Mit csinál az unatkozó ember, ha már semmi nem dobja fel? Elmegy háború fotóst játszani és felkelőkkel pózolni a közel keleten. Mi lesz, ha már nem csak a bikafuttatást tartják túl mainstream szórakozásnak a turisták, hanem a háborúban bóklászást is?

Az Index cikke egy japán kamionsofőrről szól, magyar átiratban Toshifumi Fujimoto (fonetikus átiratban Fudzsimoto), aki megunta az egyhangú ingázást Oszaka és Tokió között, és már a bunge jumping és a cápavadászat sem dobta fel eléggé, így most Szíriába jár katasztrófa turistáskodni. Gondolom előtte azért kivette részét a fukushimai katasztrófa helyszínén pózolásból is, ha már saját hazájában is volt menőzéshez díszletül szolgáló katasztrófa.
Az AFP videót is készített Fujimotoról, ez inkább egy híradókba szánt nyers vágott snitt gyűjtemény, mint végleges, közlésre szánt tudósítás, narrációt sem tartalmaz, és a főszereplő is csak pár mondatot beszél benne, minden esetre a francia hírügynökség YouTube oldalán bárki megnézheti.

A küldetéstudat hiánya
A kritikus hangnemet azzal váltotta ki belőlem, hogy mint a Huffington Post cikkéből kiderül, a magát kamikaze szamurájnak tekintő turista nem azért megy oda, hogy tudósítson a Szíriában zajló harcokról, nem is művészi megfontolások vezérlik. A sajtó számára tudósító háború fotósokkal ellentétben ő nem tudósítani akar mások szenvedéséről, egy ország szabadságharcáról vagy emberi sorsokról akar beszámolni. Ő csak menő fotókat akar izgalmas helyeken, meg érezni azt az izgalmat, amit a filmek és a hétköznapi extrém sportok már nem váltanak ki belőle. Ugyan saját családjával már évek óta nem tartja a kapcsolatot, és könnybe lábad a szeme, ha szóba kerülnek a gyerekei, de fontosnak érzi, hogy a Facebook-barátainak megmutassa, hogy mikor merre jár és kikkel fotózkodik együtt.
A harcosok kedvesek a két fényképezőgéppel és egy videókamerával rohangáló ázsiaival, és ez legalább olyan kölcsönös, mint az, hogy egy szavát sem értik egymásnak. De vajon mit gondolnának róla a szabadságharcosok, ha tudnák, hogy ő nem szent ügyüknek és küzdelmeiknek készül hírét vinni a világba, hanem csak az unalmát űzi köztük, mintha bohócok lennének egy távoli cirkuszban. Ha a valóságot ismernék, akkor könnyen lehet, hogy ugyanolyan rossz néven vennék az ő ténykedését, mint nemrégiben a mémmé vált modell lányt, aki a hurrikán katasztrófa törmelékei közt pózolt.

Sokan hiénának tartják az újságírókat, mert mások nyomorán kovácsolnak megélhetést, és építik a saját karrierjüket. Ezzel szemben általában az ilyen hírek szereplői többnyire egyetértenek azzal a küldetéstudattal, amivel az újságírók is indokolják tetteiket. Hogy munkájuk fontos, mert azáltal komoly problémákra hívják fel a figyelmet, és a közvélemény formálásával segíthetnek is a rászorulóknak. Sőt legtöbb helyen a hírek szereplői maguk is így gondolják. A japán katasztrófa turista szavaiban ilyen eszméknek nyoma sincs. Ő se pénzt nem akar csinálni a képeivel, se hírnévre nem vágyik, de közvetíteni vagy értéket teremteni sem akar a képeivel, sőt tájékoztatni sem próbálja a világot semmiről. Csak egy unatkozó turista, akinek nem volt jobb szórakozása, de megengedheti magának, hogy szabadsága alatt a golyózáporban tegye próbára a szerencséjét egy kaszinó helyett.

Nyelvtudás nélkül
Az angolul sem, és arabul még kevésbé beszélő turistával az AFP csak a Google Translate segítségével tudott interjút készíteni. Ez a kommunikációs nehézség persze rögtön megkérdőjelezi, hogy vajon a helyiek tényleg tudják-e, hogy ő turista, és ezért nem akarják bántani, mint ő gondolja. Elmeséli hogy egy idegenvezető sem akarja őt a frontvonalra kísérni, mert túl veszélyes, pedig ő nagyon izgalmasnak találja az adrenalindús helyzeteket. Nem hord golyóálló mellényt és sisakot sem, mert “Nagyon nehezek, ha futni kell és sokkal szórakoztatóbb ezek nélkül menni a frontvonalra, így sokkal izgalmasabb, ha lőni kezdenek.” Persze a munkaadói nem tudják, hogy épp a tűzvonalban sétál védelem nélkül: “Csak annyit mondtam nekik, hogy Törökországba megyek vakációzni. Ha elmondtam volna nekik az igazságot, akkor bolondnak tartanának.”

Fujimoto esete jól példázza, milyen problémákat vet fel a tegnapi írásomban emlegetett mobillal rohangáló egymilliárd “fotózsurnaliszta”, akikből pont a fotózsurnalizmus értékei hiányoznak és helyettük csak a céltalan fotózgatás van – meg jelen esetben némi kalandvágy.

Kiegészítés: Úgy egy nappal az Index és a Huffington Post (és a blogom) után a PetaPixel is feldolgozta a japán történetét, bár ők elég felületesen és tárgyilagos hírként tálalták és tartózkodtak a jelenség érték elvű megítélésétől – kommentelőik már kevésbé.

Ha tetszett az írásom, akkor lájkoljátok és osszátok meg, hogy másokhoz is eljusson, illetve kövessetek Facebookon, Twitteren, Instagramon, YouTube-on, hogy máskor is lássátok, miről írok!