Steve Jobs híres stanfordi beszéde

iskoláról, diplomáról, sikerről, életről és halálról

Magyar verzió
SteveJobs-StanfordUniversiti-speech

Jobs beszéde magyar felirattal is

Az éjjel elhunyt Apple vezér közismerten remek szónok volt. Legtöbben termékbemutatóit ismerték, de fenn maradtak tőle remek, inspiráló gondokatok munkáról, életvitelről, és sikerekről. Érdemes meghallgatni az üzenetét!

Sokan már régóta ismerik Steve Jobs 2005-ös stanfordi beszédét, de különös aktualitást a halála adott neki. Annál is inkább, mert többek között saját betegségéről és a halálhoz való különleges viszonyáról, és arról is beszél benne, hogyan merített belőle motivációt. Nem utolsó sorban életre szóló tanácsokkal szolgálva mindenkinek, aki megfogadja lelkesítő szavait.
Nem csoda, hogy a TED mozgalom is elsők között osztotta meg a beszédet, mivel az, akárcsak a többi TED beszéd, rendkívül tartalmas, érdekes, elgondolkodtató, és új perspektívát képes mutatni mindenki számára.

Élvezzétek a beszédet magyar felirattal is, illetve a szöveg fordítását alább is olvashatod, és jelezzétek, ha esetleg helyesírási, vagy fordítási hibát találtok a szövegben, hogy javítani lehessen.

Inkább nézd meg a beágyazott videót, de azért íme a beszéd szövege is:

“Köszönöm!
Megtisztelő, hogy itt lehetek ma veletek a világ egyik legkiválóbb egyetemén. Az igazat megvallva, én sosem diplomáztam le. Ennél közelebb sosem voltam a diplomához. Életem három történetét szeretném ma elmesélni. Ennyi, nem nagy dolog. Csak három történet. Az első történet a csomópontok összekapcsolása. Az első hat hónap után kimaradtam a Reed College-ből de aztán a környéken maradtam még úgy 18 hónapig mielőtt végleg kiszálltam. Hogy miért maradtam ki? Még a születésem előtt kezdődött. A biológiai anyám fiatal, friss végzős hajadon volt, úgy döntött, hogy örökbe ad engem. Úgy érezte, hogy diplomásoknak kell örökbe fogadniuk, így mindent előkészített, hogy születésemkor örökbe adjon egy ügyvédnek és a feleségének. Kivéve, hogy amikor kibújtam, az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy lányt szeretnének. Így a szüleim, akik várólistán voltak, kaptak az éjszaka közepén egy kérdést: “Van egy váratlan kisfiúnk – akarják őt?” Azt mondták: természetesen. A biológiai anyám később tudta meg, hogy az anyám nem fejezte be az egyetemet, és az apám még a középiskolát sem. Végül nem akarta aláírni a szükséges papírokat. Csak pár hónappal később gondolta meg magát mikor a szüleim megigérték, hogy egyetemre megyek. Így kezdődött az életem. És 17 évvel később egyetemre mentem. De én naivan egy olyan egyetemet választottam, ami majdnem olyan drága, mint a Stanford, és munkásosztályhoz tartozó szüleim minden megtakarítása az iskolámra ment. Hat hónappal később már nem láttam benne értéket. Ötletem sem volt, hogy mit akarok kezdeni az életemmel és el sem tudtam képzelni, mi segíthet kitalálni. És itt voltam, költöttem a szüleim egész élete során megtakarított pénzt. Úgy döntöttem, hogy kiszállok, és bízom benne, hogy mindez végül működni fog. Akkor nagyon ijesztőesztő volt, de visszatekintve ez volt életem egyik legjobb döntése. Attól a perctől, hogy kiléptem, már nem kellett olyan órákra járnom, amik nem érdekeltek, bejárhattam viszont olyanokra, amik sokkal érdekesebbek voltak. Nem volt egészen idilli. Nem volt hol laknom, így barátoknál aludtam a padlón, Kólás üvegeket hordtam visszaváltani, hogy a betéti díjból ételt vehessek, és minden vasárnap tiezenegy kilométert gyalogoltam a városon át, hogy egy jót ehessek a Krisna templomban. Imádtam. És annak nagy része, amibe kíváncsiságból botlottam később nagyon hasznosnak bizonyult. Hadd mondjak egy példát erre: a Reed College akkoriban talán a legjobb kaligráfiai képzést nyújtotta az országban. Az egyetemen minden poszter, minden felirat, minden fiók gyönyörűen, kézzel volt feliratozva. Mivel kiíratkoztam, ezért nem kellett bejárnom a normál órákra. Elhatároztam, hogy kalligráfia órákra járok, hogy megtanuljam. Megismertem a serif és san serif betűtípusokat, megismertem a betűközök értékének különbségeit, és hogy mitől igazán remek a tipográfia. Gyönyörű volt, történelmi, egyfajta művészet, amit a tudomány képtelen leírni, elbűvölőnek találtam. Az egésznek nem látszott semmi praktikus alkalmazása az életben. De tíz évvel később, mikor az első Macintosh gépet terveztük, mind újra előkerült. És mindet beépítettük a Macbe. Ez volt az első számítógép csodaszép tipográfiával. Ha nem jártam volna arra a kurzusra az egyetemen, a Mac sosem kapott volna több féle betűtípust, proporcionális betűkkel. És mivel a Windows csak a Macet másolta, valószínű, hogy egyetlen személyi számítógépen sem lenne. Ha én nem maradtam volna ki, Sosem jártam volna kalligráfia órára, és a személyi számítógépeknek nem lenne ilyen csodás tipográfiája, mint most. Természetesen lehetetlen volt előre összekötni a kapcsolódási pontokat az egyetemen. De nagyon, nagyon könnyű volt megtenni visszatekintve tíz évvel később. Ismét, előre tekintve nem tudjuk összekötni a pontokat csakis visszafelé tekintve sikerülhet. Szóval bíznunk kell benne, hogy a pontok valahogyan összekapcsolódnak a jövőben. Valamiben bízni kell – ösztönökben, sorsban, életben, karmában, akármiben. Mert a hit, hogy a pontok kapcsolódnak valahol az út során, megadja a magabiztosságot, hogy kövesd a szíved. Akkor is, ha ez letérít a világ által ismert útról. Ez fog majd különbséget tenni. A második történetem szerelemről és veszteségről szól. Szerencsés voltam – korán megtaláltam, mit akarok kezdeni az életemmel. Woz és én alapítottuk az Apple-t a szüleim garázsában, mikor 20 voltam. Keményen dolgoztunk, és tíz éven belül az Apple két fős garázscégből két milliárd dolláros vállalattá nőtt, aminek több mint 4000 alkalmazottja van. A legjobb termékünket – a Macintosht – egy évvel korábban mutattuk be, és én akkor lettem 30. És egyszer csak kirúgtak. Hogyan rúghatnak ki a cégtől, amit te alapítottál? Nos, ahogy az Apple nőtt, mi felvettünk valakit, akiről azt gondoltam jól vezeti velem a céget, és az első években jól is ment minden. De aztán a jövőről alkotott képünk kezdett eltérni és kezdtek nézeteltéréseink lenni. Az igazgató tanács ekkor mellé állt. Így 30 évesen kirúgtak. És nagyon látványosan. Oda volt egész felnőtt életem értelme, ami szörnyű volt. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek pár hónapig. Úgy éreztem, hogy az előző üzletember nemzedék leeresztett. Mintha elejtettem volna a stafétát, amit átadtak nekem. Találkoztam David Packarddal és Bob Noyce-al és próbáltam bocsánatot kérni a kudarcaimért. A hibám nagyon nyilvános volt, és arra is gondoltam, hogy elmenekülök a völgyből. De valami lassan kezdett megvilágosodni előttem. Még mindig szerettem, amit csináltam. Az Apple változásai semmit sem változtattak ezen. Elutasítottak, de még mindig szerelmes voltam. Úgy döntöttem, hogy újra kezdek mindent. Akkor még nem láttam magam világosan, de kiderült, hogy a kirúgásom az Appletől a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. A sikerrel járó teher helyét az újrakezdés könnyedsége vette át, és kevésbé voltam biztos a dolgomban. Felszabadított, és elkezdődött életem legkreatívabb szakasza. A következő öt évben indítottam egy NeXT nevű céget, egy másik céget Pixar néven, és szerelembe estem egy csodás asszonnyal, aki a feleségem lett. A Pixar elkészítette a világ első számítógéppel animált filmjét a Toy Storyt, és ma ez a világ legsikeresebb rajzfilm stúdiója. A dolgok csodásan alakultak, az Apple megvette a NeXT-et, és visszatértem az Apple-hez, a technológia, amit a NeXT kifejlesztett az Apple mai reneszánszának alapja. És nekünk Laurennel csodás családunk van. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezek egyike sem történt volna meg, ha nem rúgnak ki az Appletől. Szörnyű ízű orvosság volt, de gondolom a páciens rászorult. Az élet néha fejbe vág egy téglával. Ne veszítsd el a hitedet. Meggyőződésem, hogy az egyetlen dolog ami tovább hajtott, hogy szerettem, amit csinálok. Meg kell találnod amit szeretsz. Ez ugyanúgy igaz a munkádra, mint a szeretőidre. A munkád az életed egy jelentős részét kitölti, az egyetlen módja, igazán elégedettnek maradni, ha hiszed, hogy remek munkát végzel. És az egyetlen mód, hogy remek munkát végezz, ha szereted amit csinálsz. Ha még nem találtad meg, akkor keresd tovább. Ne törődj bele semmibe. Mint minden szívügynél, tudni fogod, ha megtaláltad. És, mint minden remek kapcsolat, egyre jobb és jobb lesz az évek múlásával. Szóval keresd tovább, míg megtalálod. Ne nyughass! A harmadik történetem a halálról szól. 17 éves koromban olvastam egy idézetet, ami valahogy így szólt: “Ha minden napod úgy éled, mintha az utolsó lenne, egy nap biztos igazad lesz.” Nagy hatást gyakorolt rám, és azóta, az elmúlt 33 évben, minden nap a tükörbe nézek, és felteszem a kérdést magamnak: “Ha a mai lenne életem utolsó napja, azt akarnám tenni, amit ma tenni fogok?” És ha a válasz egymás után túl sokszor “Nem”, akkor tudom, hogy valamin változtatnom kell. Az emlékeztető, hogy hamarosan meghalok a legfontosabb eszköz, amit valaha találtam, hogy segítsen az élet döntéseiben. Mert szinte minden – minden külső elvárás, minden büszkeség, és minden hibától való félelem – egyszerűen elmúlik a halál árnyékában, és csak azok maradnak meg, amik igazán fontosak. Emlékezni arra, hogy meg fogsz halni a legjobb mód amit ismerek, hogy elkerüld a hibát, hogy azt hidd van veszíteni valód. Már eleve meztelen vagy. Nincs rá okod, hogy ne kövesd a szíved. Úgy egy évvel ezelőtt megállapították, hogy rákos vagyok. Reggel fél nyolckor megvizsgáltak, és egyértelműen hasnyálmirigy ráknak bizonyult. Még csak azt sem tudtam, hogy mi az a hasnyálmirigy. Az orvosok azt mondták, hogy ez a rák egy olyan formája, ami szinte biztosan gyógyíthatatlan, és amivel nem számíthatok három-hat hónapnál hosszabb életre. Az orvosom azt tanácsolta, hogy menjek haza és rendezzem el a dolgaimat, ez az orvosok nyelvén azt jelenti, hogy készüljek a halálra. Ez azt jelenti, hogy próbálj elmondani a gyerekeidnek mindent amire azt hitted, hogy ott lesz a következő tíz év, de csak néhány hónapod maradt rá. Ez azt jelenti, hogy mindent rendezz el, hogy a családod számára a lehető legkönnyebb legyen majd. Azt jelenti, búcsúzz el mindenkitől. Ezzel a diagnózissal éltem együtt minden nap. Aznap este volt egy biopsziám, ledugtak egy endoszkópot a torkomon, át a gyomromon, a beleimbe, és tűt szúrtak a hasnyálmirigyembe, hogy mintát vegyenek a daganatból. Elaltattak, de a feleségem ott volt, és elmesélte, hogy mikor a sejteket a mikroszkóp alatt meglátták az orvosok könnyezni kezdtek, mert kiderült, hogy ez a hasnyálmirigy rák ritka formája, ami sebészi úton gyógyítható. Megműtöttek, és hála égnek, most jól vagyok. Ez volt a legközelebbi találkozásom a halállal, és remélem, hogy ez is marad a legközelebbi még néhány évtizedig. Így, hogy ezt átéltem egy kicsit nagyobb magabiztossággal állíthatom, mint amikor a halál csak egy elvont elmélet volt számomra: Senki sem akar meghalni. Még azok, akik a mennybe szeretnének kerülni, azok sem akarnak meghalni, hogy odakerüljenek a halál az egyetlen uticél, amin mind osztozunk. Soha senki nem kerülte el. És ennek így is kell lennie, mert a Halál az élet egyetlen, legjobb találmánya. Ez az életet megváltoztató szer. Eltakarítja a régit, hogy helyet adjon az újnak. Itt és most ti vagytok az újak, de egy nap nem is túl soká, ti lesztek majd a régiek, aminek mennie kell. Sajnálom, hogy ilyen drámai vagyok, de ez az igazság. Az időtök véges, úgyhogy ne vesztegessétek azzal, hogy más életét élitek. Ne váljatok dogmák rabjaivá — ami nem más, mint mások véleménye szerint élni. Ne hagyjátok, hogy mások véleményének zaja elnyomja a saját belső hangotokat. És a legfontosabb, hogy legyen bátorságotok követni a szíveteket és megérzéseiteket. Ők valahogy már tudják, hogy ti mivé akartok valójában válni. Ezen kívül minden csak másodlagos. Mikor fiatal voltam, volt egy csodálatos kiadvány, úgy hívták A Teljes Világ Katalógus, ez a generációm egyik bibliája volt. Egy Stewart Brand nevű férfi készítette nem messze innen, a Menlo Parkban, és költői tehetséggel hozta létre. Ez az 1960-as évek végén volt, még a személyi számítógépek és a kiadványszerkesztés előtt, az egészet írógépekkel, ollóval és polaroid fényképezőgéppel csinálta. Olyan volt, mint a Google papír kötésben, 35 évvel a Google születése előtt: idealista volt, remek eszközökkel, és hatalmas eszmeiséggel. Stewart és csapata több kiadást is készítettek a Teljes Világ Katalógusból, aztán leáldozott neki, és kiadtak egy utolsó kiadást. Ez az 1970-es évek közepén volt, én annyi idős lehettem, mint most ti. Az utolsó kiadás hátsó borítóján volt egy fénykép egy hajnali országútról, olyan, amin könnyen találhatjátok magatokat, ha kalandvágyón stoppolni kezdtek. Alatta ezek a szavak álltak: “Maradj éhes! Maradj bolond!” Ez volt a búcsú üzenetük, mikor távoztak. Maradj éhes! Maradj bolond! És én mindig ezt kívántam magamnak. Most, hogy lediplomáztok, és valami újba kezdtek, ezt kívánom nektek. Maradjatok éhesek! Maradjatok Bolondok! 
Köszönöm, hogy meghallgattatok!”

Oszd meg az ismerőseiddel és iratkozz fel a blog hírlevelére! Ne maradj le az újdonságokról!

Címkék