11 órás Wimbledon leghosszabb meccse

egy tenisz meccs, amiről az idő megfeledkezett

TENNIS-WIMBLEDON/

Fotó: Phil Noble/Reuters

Évek óta “sejtem”, hogy a teniszben miért úgy szokás a második meccs kezdését megadni, hogy “nem előbb mint”. (Nem tudni, hogy meddig is tart egy meccs pontosan.) Most már lassan egy hete, hogy pontosan is tudni lehet, hogy miért így tartja a szokás a teniszpályákon. Wimbledon idén rekordot döntött egy meccs hosszával. A valaha volt leghosszabb játék eddig 6 óra 33 perc volt, de most az amerikai John Isner és a francia Nicolas Mahut összesen tizenegy órán át küzdött egymással (amit három különböző napon játszottak le végül).

Szerda este épp a Reuters irodába hívtak meg pár ott dolgozó kollégával foci VB-t és az aznapi képeket megnézni, mikor jött a hír a Reuters rendszerén – ha már egy hírügynökségről van szó – hogy a világ eddigi leghosszabb meccse zajlik Wimbledonban. Gyorsan oda kapcsoltunk, és elkezdtük párhuzamosan nézni a focival. Csak ámultunk, hogy ez a két teniszező mlyen hihetetlen dologra képes. Ekkor már hat órája játszották a döntő szettet. Gyorsan körbehívtuk az ismerősöket, hogy akiről tudjuk, hogy érdekelné, nehogy lemaradjon. Közben a tévé épp John McEnroe-t mutatta, aki maga is kíváncsi volt erre a rekord mérkőzésre, hiszen az egyik világrekordot ő tartja 6 óra 22 perccel a ’87-es Davis Kupán vívott Boris Becker elleni mérkőzéssel.

TENNIS-WIMBLEDON/

Fotó: Suzanne Plunkett/Reuters

Nem minden nap játszanak ilyen meccset. Egész pontosan 6 éve nem volt hat óránál hosszabb tenisz mérkőzés, t0z órás pedig még sosem – eddig. A második nap viszonylag hamar eldőlt a maratoni hosszúságúra nyúlt küzdelem, és John Isner 70-68-ra megverte Nicolas Mahut. Fontos hozzátenni, hogy ez a férfi tenisztorna egyik ágának legelső mérkőzése volt. Nem elődöntő, vagy döntő, hanem egy selejtező kör, amelynek következő fordulójából ráadásul később mindkét játékos ki is esett. Hihetetlen, hogy mégis nekik sikerült az idei tenisztorna talán legemlékezetesebb meccsét produkálni. Nem csoda, hogy a játék eredményét ha lehet még komolyabb szertartással ünnepelték meg, mint majd a döntők győzteseit fogják. A két legkitartóbb játékost – szakítva Wimbledon hagyományaival, hiszen ez első körnél sosem szokás – odaállították az eredményjelző tábla mellé egy fénykép erejéig. És talán az eredményre senki nem fog igazán emlékezni, mert egy selejtező eredményének nem is nagyon van jelentősége. De mindkét játékos neve együtt került be a tenisztörténelembe – és aligha nem a Guinness rekordok közé is.

Éppen törtem a fejem, hogy megírjam-e mindezt a blogomra, hiszen nem teljesen nyilvánvaló a kapcsolata  a fotózással, mikor rátaláltam előbb a Wimbledon honlap blogjának köszönetnyilvánítására, ami nem csak a gyúróknak, labdaszedőknek, és a kitartó bírónak, Mohamed Lahyaninak mondott köszönetet, hanem a meccs közepétől sorra érkező újságíróknak és fotósoknak is, akik kitartottak, míg pattogott a labda, hogy megörökíthessék a történelmi meccset. Végül mégis úgy döntöttem, hogy a Reuters fotósának, Suzanne Plinkettnek az élménybeszámolóját közlöm, saját fordításomban:

“A meccs, amiről az idő megfeledkezett

A wimbledoni 18-as pályára senki nem megy azért, hogy sokáig maradjon.

Az All England Tennis Club legszélén, és nagyon is a Center pálya árnyékában lapulva található a 18-as pálya, aminek a legtöbb ismert játékos, és rajongóik a közelébe se mennek a Wimbledon Tenisz Bajnokság során. Az itt zajló játszmák éppen olyan rövidek, mint amilyen jelentéktelenek – és aztán mindenki megy tovább.

Így, amikor valaki azt mondta, ugorjak be a 18-as pályára, fotózni két jobbára ismeretlen teniszezô meccsét – John Isner az Egyesült Államokból és Nicolas Mahut franciaországból – Talán megbocsátható, hogy azt gondoltam, hamarn végezni fogok.

Már amikor odaértem úgy nézett ki, hogy mindjárt vége. A játékot elôző napról halasztották el a rossz fényviszonyok miatt, és a játékosok már az ötödik szetnél tartottak, 20-20-as állásnál.

Wimbledonban nincs tiebreak az ötödik set után, ami néha elhúzódó meccsekhez vezet, de valaki általában elront egy szervát, ami véget vet a játéknak. Már mentem volna ebédelni, de gondoltam még maradok, mivel a játék úgy festett, hogy a vége felé jár.

TENNIS-WIMBLEDON/

Fotó: Suzanne Plunkett/Reuters

Kár volt nagyon rohannom. Ahogy a londoni napsütés perzselte a 18-as pályát, a játékosok izzadtságban úsztak, és a felkészületlen közönség kezdett megsülni, miközben a játék folytatódott. Meccs pontot meccspont követett, amit meccs pont követett. A percek órákká váltak, és a vég – bár folyton karnyújtásnyi távolságban lebegett – mégsem jött el soha.

Nyilván szörnyen nehéz volt a játékosoknak. Kimerülten mozogtak a pályán, és a minden újabb mozdulathoz szükséges erőfeszítések egyre jobban kiültek az arcukra.

De nem ők szenvedtek egyedül. A közönség elkezdett újságokból kalapokat hajtogatni, hogy elrejtőzzenek a nap égető sugarai elől, a bíró (határozottan mulatságosan egy ilyen hirtelen történelmivé vált meccs közepén) nyújtózkodni kezdett a szünetekben, és az elektronikus kijelző meghibásodott, kifejezetten optimistán megállítva egy kis időre 50-50-nél.

TENNIS-WIMBLEDON/

Fotó: Suzanne Plunkett/Reuters

És még mindig folytatódott. A kimerültség határán túl Mahut színes törölközőkbe tekerte magát a szettek között, mintha a nézők tekintete elől próbálna elbújni. Mikor a normál esetben bőséges mennyiségű banán készlet megfogyatkozott, a találékony Isner szerzett magának egy teniszütő méretű szendvicset, amit hatalmas harapásokkal, szinte Scooby Doo stílusban kebelezett be.

Ezen a ponton a látvány kezdett farsangi mulatságra emlékeztetni, amit már szinte kényelmetlen nézni. A box hasonlat túl nyilvánvaló, hiszen ez a két játékos pont úgy festett, mint akik díj meccsen játszanak: és egyikük sincs megfelelő kondícióban, hogy folytassa a küzdelmet, de az elszántság tovább hajtja őket — és Wimbledon maradi hagyományai — hogy így tegyenek.

A döntő szett ötvenkilencedik játékában még mindig nem nyert senki, és a meccset ismét megszakították a gyenge fényviszonyok miatt. Az újabb szünet némi haladékot ajánlott a játékosoknak, de ha csak fele annyira feszültek voltak éjszaka, mint én, akkor csak tovább szenvedtek.

A feszültség másnapra tovább fokozódott, ahogy a meccs híre terjedt és egyre népesebb közönség kezdett reggel gyülekezni a lelátón. Számtalan kérés érkezett, immár a világ minden tájáról, hogy helyezzék át a Center pályára, de Wimbledon hagyományai ismét közbeszóltak. A 18-as pályán kezdődött, a 18-as pályán is fog befejeződni….remélhetőleg.

A szívem vadul kalapált, mikor Isner és Mahut megérkezett harmadik játéknapjukra. Hogy ők mit érezhettek, arról elképzelésem sincs — legalábbis míg a játék el nem kezdődött, nem volt. Ekkor elkaptam Mahut egy nagyon személyes pillantását, ami kifejezte, hogy mekkora nyomás alatt van.

Mivel ez a meccs lényegében már csak a játékosok szerváiról szólt, a pálya szintjén helyezkedtem el, hogy jobb rálátásom legyen a történésekre, és reméltem, hogy a felém eső térfélen következik majd be a történelmi győzelem.

TENNIS-WIMBLEDON/

Fotó: Suzanne Plunkett/Reuters

Isner szervált elsőnek, és én fényképeztem. Aztán Mahut következett és én fényképeztem. A fényképezőgép hangja pedig jól láthatóan megtörte a koncentrációját. Meglehetősen fenyegető pillantást vetett rám, így levettem az ujjam az exponáló gombról a következő pár szerva alatt.

Végül Isner tudta megtörni a jeget, és Mahut szerváját. Ő a bámulatos 6-4, 3-6, 6-7 (7), 7-6 (3), 70-68 állásnál bekövetkezett győzelmét ünnepelte, én pedig egy hihetetlenül drámai, rengeteg energiát felemésztő, világrekorder tenisz maraton végét ünnepeltem — és végre elhagyhattam a 18-as pályát.”

Oszd meg az ismerőseiddel és iratkozz fel a blog hírlevelére! Ne maradj le az újdonságokról!

Címkék